Egész nap őt kísérgettem mindenhova, mintha tényleg egy új diák lennék. Senkinek nem tűnt fel a jelenlétem, mert én így akartam.
Csak Ő láthatott. Ő maga is meglepődött, hogy milyen sokat elárult magáról. Azt mondta, úgy érzi, megnyitottam rajta egy csapot, amit nem tud elzárni. Egy csapot, amin keresztül csak úgy ömlenek a szavai, és nem tudja visszafogni az áramlatot. Őszintén elárult magáról mindent, amit tudni akartam. Mégis, minél többet tudtam róla, a tudáséhségem egyre nőtt. Át akartam élni mindent, amit Ő átélt. Ismerni akartam mindent, amit szeretett. Amikor végül befejeződtek az órái, hazakísértem. Éjjel pedig csak álltam az ablaka előtt, és néztem, ahogy alszik.
Aztán másnap is, és harmadnap is. Így telt el egy teljes hét. Az agyam hátsó részébe száműztem a feladatomat, próbáltam tudomást sem venni róla. Ez persze nehéz volt, mert minél tovább húztam a dolgot, annál jobban elő akart törni onnan. A nyolcadik napon azonban minden megváltozott.
Épp a szokásos napzáró tevékenységet űztem, azaz hazakísértem. Az úton andalogtunk mi ketten, mint mindig, mert Emily félt a kutyáktól, akik a járdán nagyobb veszélyt jelentettek. Hirtelen egy autó bukkant fel a semmiből. Persze éreztem, hogy ott van, de nem érdekelt. Csak Vele foglalkoztam. Nagy hiba volt. Bár egy kocsi sem árthatott nekem, Emily pedig az út szélén sétált, erre külön figyeltem, arról megfeledkeztem, hogy Ő nem tudja, ki is vagyok valójában. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam döbbent tekintetét, miután az autó probléma nélkül áthajtott rajtam.
Percekig csak állt, és hitetlenül bámult kidülledő szemekkel. Én pedig alig tudtam elhinni, hogy még így is ilyen gyönyörű. Hagytam, hogy feldolgozza kicsit az eseményeket, és csak aztán kezdtem el neki magyarázkodni.
- Hoppá, lebuktam – próbáltam viccelődni, de nem igazán hatott, ezért folytattam. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy nem vagyok ember.
Néhány másodperces csönd után szólalt csak meg.
- Akkor mi vagy? – kérdezte remegő hangon.
- Ez most elég durva lesz, úgyhogy jobb lenne, ha leülnél.
- Nem akarok leülni! Tudni akarom, hogy ki vagy te! – követelte a választ.
- Nos… Igazából sok nevem van. A legtöbben Kaszásnak hívnak, de azt nem igazán szeretem. Mint láthatod nincs kaszám, hiába a sok legenda – nevettem a saját személyes poénomon, de amikor nem reagált, gondoltam, kell egy kis kiegészítés. – Szólíts csak Halálnak! Vagy maradhatunk a Thannél is. Nem hazudtam, tényleg így hívnak. Thanatosz.
Újabb döbbent csend. Azt hittem el fog ájulni, de erősebb volt, mint gondoltam. Szemébe rémület költözött, vett egy mély levegőt, és futni kezdett. Előlem menekült. Nem hibáztattam, ezért nem is mentem utána. Kellett neki egy kis idő. Aznap éjjel nem aludt. Egész éjszaka csak forgolódott.
Másnap a buszon vártam. Amikor meglátott elgondolkozott, hogy mellém üljön-e, de végül úgy döntött, nem kockáztat. A busz hátsó részébe ment, a lehető legmesszebb tőlem. Egész nap ez ment.
De nem adtam fel, kész voltam rá, hogy hazakísérjem. És így is tettem. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre hagyta. Nem szólt egy szót sem az úton, de amikor elértük a házukat, a fejével intett, hogy kövessem. A szobájába vezetett, gondosan becsukta az ajtót maga mögött, és kitört belőle a kérdés:
- Értem jöttél, igaz? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. – Hát, itt vagyok. Mehetünk.
- Tessék? – csak ennyi telt tőlem, annyira meglepett, amit mondott.
- Gondolom, amúgy sem kerülhetném el. Egész nap ezen gondolkoztam. Szeretlek, bármilyen idiótán hangzik is. – Ennél a résznél hisztérikusan felnevetett, ami nem volt jellemző rá. – Nem fogok ellenkezni, ha veled kell mennem. Mit kell tenned velem?
- Csak egy csók – feleltem gondolkozás nélkül a sokk miatt. Elém lépett, és már készült megcsókolni.
- Nem érted jöttem – mondtam gyorsan. Csodálkozva nézett rám.
- De hát akkor…?
Átöleltem, és nem tiltakozott. Halkan a fülébe súgtam.
- Az apád…
Kirántotta magát az ölelésemből, kétkedve hátralépett. Nagyon feldúlt volt. Nem csodálkoztam.
- Őt nem viheted el! – kiáltott felém, és láttam, ahogy szemében felcsillan a remény. – Menj tovább, és vigyél el valaki mást!
Számítottam rá, hogy eljutunk idáig. Mindennél jobban szerettem, és hiába a rövid idő, mindenkinél jobban ismertem. Tudtam, hogy megpróbál valami kibúvót keresni az apja számára. Ez így volt természetes. De pont azért, mert ennyire ismertem, azt is tudtam, hogy mennyire szenved a szavai miatt, és mekkora bűntudat gyötri. Hiszen gyakorlatilag most kívánta egy ártatlan ember halálát.
- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem kétségbeesett hangon, mert valóban az voltam. – Azt hiszed, hogy én nem próbáltam? Hogy nem próbáltam meg ellenállni, és nem teljesíteni a kötelességem? Azóta létezem, mióta maga az élet. Azt hiszed, ennyi idő alatt még nem fordult meg a fejemben, hogy másként éljek? – most már nem kétségbeesett volt a hangom, hanem dühös. Nem rá haragudtam, hanem a Sorsra, Istenre vagy nem is tudom kire, hiszen én magam sem tudtam pontosan, hogy kinek köszönhettem az átkom. De most akaratlanul minden mérgem egyszerre bukott ki belőlem, és őrá zúdítottam.
- Tudod, hányszor próbáltam nem megtenni az elkerülhetetlent? Amikor először megtörtént, azt hittem, minden rendben lesz. Az emberek éltek tovább, én pedig néztem, milyen boldogok. Kezdetben azok is voltak, de aztán minden elromlott. Az öregek betegek maradtak, de nem vitte el őket a halál. A kínjaik egyre csak nőttek, sőt, sokszor megfertőztek más embereket is. De a halál nem kopogtatott az ajtajukon, hogy nyugalmat hozzon számukra. És ez még csak a legkisebb probléma volt. Az emberek nem haltak meg, de a születéseket nem fogta vissza senki. Egyre több ember lett, egyre több éhes száj… Éhínségek, háborúk… El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt. – Mikor ezt mondtam, kínomban már a hajamat téptem. Hallottam a nyögéseket, a csatazajt, amiket én okoztam. Az, hogy nem végeztem el a munkám, csak még több szenvedést és halált szült.
- De még ezután is hittem, hogy van remény. Ha akkor még nem is volt megfelelő az idő a végtelen életre, talán majd egyszer… Így tovább tettem a dolgom, és vártam. Vártam a jelet, ami megmutatja, hogy megérett a világ. És azt hittem, megkaptam. Az emberiség kultúrája és a technika fejlődött. Már rengeteg betegségre volt gyógyír, és azt hittem, a gondolkodásmód is lehetővé teszi, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett. Újra fellázadtam. Tudnom kellett volna, hogy nem szabad. Hogy amit teszek, az nem természetes, de nem… - láttam rajta, hogy már kezdi érteni, mire gondoltam. A szemei könnybe lábadtak, de annyira figyelt a történetemre, hogy moccanni sem mert, hogy letörölje őket. Hát megtettem helyette én. A kézfejemmel lágyan végigsimítottam az arcán, és közben felitattam szenvedésének apró patakját. – A következmények borzalmasabbak voltak, mint azt valaha képzeltem. Százszor, ezerszer rosszabb volt, mint az első alkalommal. A technika fejlődése nem csak a békés együttélést szolgálhatta, mint ahogy én gondoltam. Puskák, bombák, vegyi fegyverek… És akkor már hiába folytattam tovább a feladatom azonnal, a dolgokat nem fordíthattam vissza. Az emberiség saját magát irtotta, és akkora volt az öldöklés, mint soha azelőtt.
Szavaim még sokáig lebegtek a levegőben, talán ezért is ültünk percekig némán. Tudtam, hogy valóban megértette. Halkan sírdogált mellettem, nem tudtam eldönteni, hogy az apja miatt, vagy az előbb mesélt borzalmak okozta sokk az oka. Talán mindkettő.
De meglepett. Egyszer csak a karjaimba vetette magát, és melegen átölelt.
- Mennyi szenvedést kellett átélned! – pityeregte, nem is sejtve, hogy ezzel az egyetlen tettével eltörölt minden fájdalmat, amit valaha éreztem. Csak Ő volt nekem. A lány a karjaimban, aki mindennél fontosabb volt a Halálnak…
Megértette az érveimet, ebben biztos voltam. De érteni és elfogadni két teljesen különböző dolog. És bár tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozok neki ezzel, még mélyebbre szúrtam a tőrt a szívében.
- Ha ellenállnék… Ha ellenállnék, annak egyéb következményei is lehetnének. – vetettem be az utolsó, és számomra legerősebb érvet. Mit érdekelt engem az emberiség sorsa, ameddig itt volt velem, ameddig őt boldoggá tehettem? – Valakinek mennie kell, és nem én döntök róla, hogy kinek. Tegyük fel, hogy apád megússza, és nekem valaki mást kell vinnem helyette – a remény újra megjelent az arcán, de ahogy folytattam, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött. – Mondjuk az anyádat, vagy az öcsédet. Vagy ne adja ég, téged. Erre nem gondoltál? El tudnád viselni, hogy ha közvetetten is, de te okoztad valaki halálát?
Lehajtotta a fejét, mert erre már nem tudott mit mondani. Ő volt a legártatlanabb lény ezen a világon, és a válasz határozott nem lett volna. Beleőrülne a tudatba. Ezt mindketten tudtuk.
Újra utat engedett a könnyeinek, és olyan kétségbeesetten zokogott, ahogy még senkit nem láttam zokogni. Percek teltek el így, aztán a percek órákká váltak, de ő még mindig sírt. Végül a könnyáradat lassan csillapodni kezdett, és azt hittem, ezután minden rendben lesz. Már amennyire rendben lehet ilyen esetben. De mint kiderült, semmi sem úgy történt, mint amire számítottam.
Egyszer csak újra átölelt, apró csókot hintett a nyakamra, majd mélyen a szemembe nézett:
- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Örökké…– súgta lágyan, gyengéden végigsimított az arcomon, és közben egy újabb könnycsepp jelent meg a szemében. Ő is tudta, hogy a mi szerelmünk reménytelen. Mégis végtelen… Már épp válaszolni akartam, hogy elmondjam, ő jelenti nekem a létem értelmét, és hogy rá vártam ezen a hosszú időn keresztül, de nem hagyta.
Lágy ajkait váratlanul a számra nyomta, és a létező leggyengédebb csókkal ajándékozott meg. Életem legszebb másodpercei voltak, amíg rá nem jöttem, hogy ez mit is jelent. Ha engem valaki megcsókol, ha én valakit megcsókolok, az meghal. Ekkor megéreztem, hogy a könnycseppek lassú patakokként indulnak el az arcán, miközben csókol. Feláldozta magát! Saját életét adta az apjáéért cserébe. Karjait lassan a nyakam köré fűzte, és próbálta minél hosszabbra nyújtani a csókot, és ezzel még néhány másodpercet nyerni az életének.
Nem fordíthattam vissza a történteket. Nem volt visszaút. Nem a csók hossza határozta meg a véget, hanem maga a tény, hogy megcsókolt. Hiába engedtem volna most el, ugyanaz várt volna rá, mintha nem tartom addig a karjaimban, ameddig csak tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy próbáltam az utolsó pillanatait édesebbé tenni. Azt a néhány másodpercet, ami még nekünk adatott, ki kellett használnom. Ebbe a csókba öntöttem minden szerelmemet. A mi első és egyetlen csókunkba. Olyan lágyan, mégis egyúttal olyan szenvedéllyel csókoltam, amennyire csak tudtam. A búcsúnk… Ez volt életem legszebb és legszomorúbb pillanata. Végre őt csókoltam, az egyetlent, akit szerettem. De ezzel elvettem hátralévő éveit. A lehetőséget, hogy hosszú és boldog élete legyen. Már éreztem is, hogy száll el belőle az élet. Egyre gyengébb lett, aztán egyszer csak vége volt.
És én nem követhettem, mert ahol ő volt, oda én soha nem juthatok el. Öröklétre kárhoztattam és magányra. Még láttam magam előtt, ahogy a képzeletbeli homokórámban leperegnek az apró gyémánt szemcsék, a legcsodásabb lény utolsó másodperceinek zálogaként. Lassan a földre rogytam, és keserves kiáltás szakadt fel a torkomból. Torkomat a sírás érzése marta, de könnyeim nem voltak. Könnyek nélkül zokogtam hát, mert mindent elvesztettem.
Igen. Mindennek vége volt…
***
Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkinek csalódást kell okoznom. Nem vagyok angyal, nem repülök kitárt fekete szárnyakkal az áldozataim felé. Sosem jelentem meg sehol csontvázként, és nincsen földig érő, csuklyás köpenyem sem. Nincs fekete ménem, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal szörnyet minden élő - sem növény, sem állat, sem ember -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és más fegyvert sem.
Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.
Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az én vágyam az ő félelmük. Mit számít, hogy sosem öregszem, vagy hogy nem árthat nekem egy lélek sem, ha csak azt az egy dolgot nem kaphatom meg, amire igazán vágynék? A halált…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése