Irány az Északi-sark!

Karácsonyi történet!

Irány az Északi-sark!


Az emberek azt hiszik, hogy a Mikulás nem létezik. Hiszen hogyan is létezhetne? Több száz éve osztja az ajándékokat, anélkül, hogy meghalna. Az Északi-sarkon él és mégsem fagy meg. Rénszarvasszánon repül. És ráadásul a világ összes gyerekének képes kiosztani az ajándékokat egyetlen éjszaka alatt. Ezen állítások külön-külön is abszurdnak tűnhetnek mindenkinek, nemhogy így együtt.

De nem így a gyerekeknek. A gyerekekben még van elég hit ahhoz, hogy elhiggyék, a világ tele lehet csodákkal, és ilyenformán miért is ne létezhetne egy szakállas öregember, aki minderre képes? Az egyik kedvenc karácsonyi filmem magyarázza meg ezt a legjobban, a Télapu. „Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem.”

És hogy én melyik kategóriába tartozom? Hiszem, ha látom? Vagy látom, ha hiszem? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én az utóbbi csoportot erősítem. És nem csak azért, mert még én magam is gyerek vagyok, hanem mert az egész életem egy nagy csoda. Még a létezésem is.

Mert ki vagyok én? Renesmee Cullen, egy vámpír és egy volt halandó félvámpír- félember lánya, aki alakváltó farkasok és vérszívó rokonok közt él.

De pont ebből kifolyólag fenntartásaim is vannak a Télapó létezésével kapcsolatban. Túl korán érek, túl gyorsan tanulok ahhoz, hogy az eszem ne súgja mindig azt: Nem lehet valóság!

6 éves vagyok. Legalábbis annyinak nézek ki, és ez a szám áll a papírjaimban is. Anya és Apa (na és persze Jacob bácsi) féltőn vigyáznak rám, de ezekre a kérdéseimre ők sem tudják a választ.

És hogy mit tehetek én ilyenkor? A válasz egyszerű. Én magam járok utána.


*


Nem mondom, hogy könnyű volt. Ezt sose állítanám. Egy rakás vámpírral egy fedél alatt, kifinomult érzékekkel rendelkező farkasokkal a házunk körül, megszökni otthonról nem könnyű. A legnehezebb Apa átverése volt, hiszen ő szó szerint olvas a gondolataimban. De mégis sikerült. Éjszaka, amikor Anya és Apa átmentek a saját házunkba, rám pedig Esme és Rosalie vigyáztak, jött el az én időm. Egyikük sem tud olvasni a gondolataimban, nem befolyásolják az érzéseimet, úgy, mint Jasper, és nem látják a jövőmet sem. Amikor azt hitték, hogy elaludtam, és elmentek, én rögtön kipattantam az ágyból, és már másztam is ki az ablakon.

Hátamon a táskámmal - amit jó előre megpakoltam tejjel és sütivel (mégsem mehetek a Mikuláshoz üres kézzel)- indultam el a sötét erdő felé. Vezetni még nem tudtam, szóval hiába volt tele a garázs gyorsabbnál gyorsabb versenyautókkal, gyalog kellett nekivágnom az útnak. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyors, mint Apa vagy Anya, de azért olyan lassú sem, mint az emberek.

Bármilyen sötét volt is, nem féltem. Mi veszélyesebb lehet nálam az erdőben? Az idegen vámpírok nem árthatnak nekem, a farkasok, akiket jól ismerek, szintén nem bántanának, szóval nyert ügyem volt.

Az út hosszú volt, és végtelen. Ahányszor csak tudtam, megálltam vadászni, sőt, még a tejre és a sütire is ráfanyalodtam, de ezeken a szüneteken kívül nem álltam meg. Volt nálam egy térkép, így gond nélkül haladtam Észak felé. Éreztem egy kis bűntudatot a családom miatt, biztosan nagyon aggódnak. De hagytam nekik levelet, szóval tudni fogják, hol vagyok.

Kedves Anyu és Apu!

Tudom, hogy nagyon aggódni fogtok, ha nem találtok a házban, de nem tegyétek! Jól vagyok. Elindultam, hogy megkeressem a Télapót. Van nálam meleg kabát, sapka, kesztyű és sál, szóval nem eshet bajom.

Puszi:
Nessie

Ez az én kis kalandtúrám, és senki nem tarthat vissza, még ők sem.

Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, amitől először megijedtem. Valaki követett. Ágak törtek mögöttem, és valaki lihegett. Aztán megéreztem azt a furcsa szagot (ázott kutya), és tudtam, hogy Jake bácsi az.

Megfordultam, és vidáman rohantam arra, ahonnan a szagot éreztem, és amikor megtaláltam, belefúrtam a fejem a puha bundájába. Először csóválta a farkát, örült nekem. Aztán pár perc múlva eltolt magától, és tudtam, hogy mit akar. Jól ismertem. Hagytam, hogy elvonuljon az egyik bokor mögé, és átalakuljon.

- Nessie, nem tudod, hogy aggódtam érted! – futott felém, már mint ember. Amikor odaért hozzám, felkapott a földről, és szorosan a mellkasához szorított.

- Tudok magamra vigyázni – feleltem sértődötten, de valójában nagyon örültem, hogy itt van.

- Anyád belepusztul a félelembe! – dorgált tovább.

Erre már nem tudtam szavakkal válaszolni, inkább finoman megérintettem a vállát, és használtam a képességem. Megmutattam neki, hogy ezt a küldetést márpedig teljesíteni fogom, mert addig nem nyughatok, amíg nem kapom meg a válaszokat.

- Olyan csökönyös vagy, mint Bella – motyogott olyan halkan, hogy ha nem vagyok félig vámpír, valószínűleg meg se hallom.

- Veled megyek – folytatta már normális hangerővel, és olyan határozott volt ez a kijelentés, hogy ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy elkísérjen. És nem is akartam, hiszen ő az én védőangyalom, örülök, hogy velem jön.

Újra elvonult a bokor mögé, és farkasként tért vissza. Lefeküdt előttem, és én gondolkodás nélkül a hátára ültem. Így indultunk tovább északra, én és Jake bácsi.

Az aggodalmam is elmúlt, hogy Anyáék izgulnak, hiszen tudtam, hogy Jake gondolatait farkasként hallotta Seth és Leah is, és mint Alfa, biztos utasította őket, hogy szóljanak a családomnak, hogy jól vagyok.

Nevetnem kellett, ahogy belegondoltam, hogy milyen kifejezés ülhetett Leah arcán, amikor megtudta, hogy megszöktem. Amúgy sincs oda értem, hát még akkor, ha én adok neki munkát. Ezt a képet megmutattam Jacobnak is, és tudtam, hogy nem járhatok messze az igazságtól, mert a mély farkasnevetés közben bólintott egyet.

Az út ezután már kellemesebben telt, mert ott voltunk egymásnak Jake bácsival, és már nem unatkoztam annyira.

*

Amikor hazaértünk, Anya és Apa rögtön megöleltek, és úgy szorítottak, hogy azt hittem megfulladok. Az egész család a ház előtt várt ránk, amikor meghallották Jacob bácsi lihegését, és Apu természetesen a gondolatainkat is. Alice néni arca elgyötört volt. Látszott, mennyire kínozta a gondolat, hogy nem láthatja a jövőmet, mert velem van egy farkas.
Egy hónap szobafogság. Ez a büntetésem. Persze úgysem fogják betartatni, csak nem akarják, hogy máskor ilyen „őrültséget” csináljak.

De megérte. Tényleg. Mert végre tudom az igazságot! És most szeretnék megérinteni minden embert, vámpírt és vérfarkast a Földön, hogy mindenki tudja, hogy a Télapó igenis létezik. És valóban léteznek csodák, még ha nem is olyan formában, mint azt gondoljuk.

A képességemmel legszívesebben mindenkinek megmutatnám, amit én láttam. Egy magas, nagyhasú, hosszú szakállú, piros ruhás öreget, aki ennek ellenére nem teljesen olyan, mint amilyennek mindenki elképzeli. Mert bár a Mikulás közkedvelt ábrázolása hellyel-közzel igaz, néhány dolog a mesékből és gyermekdalokból kimaradt. Csak én tudhatom, hogy a Mikulás szeme aranybarna színű, és hogy alatta sötét karikák ülnek. És azt is csak én tudom, hogy az arca nem pirospozsgás, sokkal inkább sápadtnak nevezhető, viszont bőre csodásan csillog, ha rásüt a Nap. A bőre jéghideg, de nem azért, mert fázik az Északi-sarkon. És hogy hogyan teljesíti minden gyerek kívánságát egyetlen éjszaka alatt? Legyen elég annyi, hogy neki és Télanyónak is vannak képességeik, csakúgy, mint nekem és Apáéknak.

De persze nem érinthetek meg minden embert, és őriznem kell a titkot. Szóval, ha ezt elolvassátok, kérlek ti is tartsátok titokban, amit megtudtatok! De annyit azért mindenkitől kérhetek: Higgyetek a csodákban, mert léteznek, ha nem is úgy, ahogy azt mi elképzeljük!

Ha tetszett, és szeretnétek más karácsonyi történeteket is olvasni, látogassatok el a másik blogomra, ahol több hasonlót találtok, nem csak tőlem. Címe: http://www.karacsonyvarazsa.blogspot.com Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Cullenék karácsonya -1.

Breaking Dawn SPOILER!!!

Cullenék karácsonya -1.

Bella és Edward

Életem legjobb és egyben legrosszabb karácsonyára készültem. Hiszen hogyan is lehetne boldogtalan a karácsony, ha életem szerelme és életem legnagyobb kincse velem vannak? Ez volt az első közös karácsonyom Edwarddal, Renesmee-vel és az új családommal. Minden pillanatban éreztem Edward karját a derekamon, és láttam a képeket, amiket a lányom küld nekem különleges képességével.

Lányom. Még most is furcsa ezt kimondani, pedig olyan, mintha mindig velem lett volna. Már el sem tudok képzelni egy olyan világot, ahol ő nem létezik. Mindenki létét megtölti melegséggel, szeretettel és élettel.

Másrészről viszont, a karácsonyi készülődés még emberi életemben is idegesített. Képzeljétek most el ezt egy felpörgött Alice-szel, és azzal a ténnyel, hogy aludni sem tudok, tehát még éjszakánként sem menekülhetek.

Alice már egy teljes hónapja a karácsonyi ünnepséget tervezgeti. Girlandokat vásárol, és mindenféle gyertyákat meg égőket, nem is beszélve az ajándékokról. Azt persze nem hajlandó elárulni, hogy mit kapok tőle. A meglepetés a fontos. – Ez Alice alapelve.

Attól félek megint túllőtt a célon. Edward tudja, mit kapok (Alice nem is tudná eltitkolni előle, hála Edward képességének), de ő sem mondja meg. Hát igen, ilyen, ha az ember élete párja talpig úriember.

December 24-én este Renesmee-t alig tudtuk lefektetni. Hiába vetettünk be minden praktikát, amit ilyenkor lehet: hogy a Mikulás csak azoknak hoz ajándékot, akik alszanak és hasonlók, nála ez nem használt. Próbálta elhitetni, hogy már nem hisz a Télapóban, hogy felnőttebbnek tűnjön. De bármilyen hamar nőtt is, bármennyivel érettebb volt is a koránál, a szíve mélyén még most is gyerek.

Amikor végül mégis elaludt, nem tudtam elszakadni a látványtól. Csakúgy, mint sok másik éjjel, most is az ágya fölött álltam, és néztem, ahogy álmodik. Olyan nyugodt volt, és annyira szép. Egyszerre láttam benne azokat, akiket a legjobban szeretek. Edward és én egyesültünk benne, de felfedeztem benne Charlie-t is. És bár tudom, hogy ez lehetetlen, mert nem vérrokonok, de láttam rajta Esme szeretetteljes vonásait, Rosalie szépségét és Alice törékeny kecsességét. Ehhez a gyönyörű látványhoz, csak egy másik kép volt hasonlítható: Edward.

És amint megjelent a gondolataimban az a mézszínű szempár, már ott is állt mögöttem, és hátulról átölelt. Néhány percig együtt néztük, ahogy Renesmee alszik. Edward a fülembe suttogva mesélt lányunk álmairól, és rájöttem, akárhányszor élem át ezt a jelenetet (mert már sokszor előfordult), sohasem fogom megszokni. Ha lenne szívem, most olyan hangosan dörömbölne, ahogy csak tud, és az érzelmeim mélysége könnyeket csalna a szemembe. Annyi megpróbáltatás és harc után itt állok a két számomra legkedvesebb élőlénnyel, és maradéktalanul boldog vagyok.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a hajnal első sugarai betörtek az ablakon. Karácsony volt. Edward ekkor hátulról elém nyújtott egy dobozt, és szerelmesen a fülembe súgta:

- Boldog karácsonyt! – A lehelete csiklandozott, és ettől borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy elmosolyodik. Na, ez sem fog megváltozni soha. – Ez persze csak az ajándékod egyik fele, a nagyobbikat este kapod meg.

Bontogatni kezdtem, és amikor a csomagolópapírt téptem le, átfutott a fejemen egy régi emlék. Ugyanebben a házban történt, de mintha már évezredek teltek volna el azóta. Még most is láttam, ahogy Jasperen úrrá lesz a szomja, és érzem, ahogy az üvegszilánkok a karomba fúródnak. De arra is emlékeztem, hogy ez az érzés semmi nem volt ahhoz képest, amit az utána következő néhány hónapban éreztem.

De tudtam, hogy a mai nap nem a szomorúságé, és gyorsan elhessegettem az előbbi képeket, és a jelenre koncentráltam. A csomagolópapír alól egy zenedoboz bukkant elő. Egy csodálatosan kidolgozott, gyönyörű darab. De a legszebb az volt, amikor kinyitottam. A fülemben felcsendült a jól ismert dallam, a saját altatódalom. Akárhányszor hallom, mindig átjár a szeretet, a szerelem, a szenvedély, a ragaszkodás és a melegség végigterjed az összes tagomban. Persze képletesen, hiszen ez egy vámpírnál nem lehetséges.

De ha az altató nem lett volna elég, a kis dobozka közepén három alak forgott körbe-körbe a zene ritmusára. Az ÉN családom. Egymást átölelve álldogáltunk Edwarddal. Szerelmem arcán a szokásos mosoly ült, amit úgy imádok. Előttünk pedig ott volt a mi kis csodánk, a lányunk, Renesmee. Egyik kezében egy plüss oroszlánt, a másikban pedig egy plüss bárányt szorongatott.

Ha tudtam volna sírni, most garantáltan potyogtak volna a könnyeim. De mivel nem tudtam, csak megfordultam, és egy csókkal fejeztem ki, amit szavakkal nem lehetett. A csókunkban egyszerre volt szenvedély és hihetetlen gyengédség. Nem tudom, meddig tarthatott, de úgy éreztem, órák teltek el, amíg ajkaink egymást kényeztették. Amikor végül mégis elhúzódtunk egymástól, elérkezettnek láttam az időt, hogy Edward megkapja az ajándékát tőlem.

- Akkor most jöjjön az én meglepetésem neked. Tiéd egy teljes nap. A mai. Sokat gyakoroltam, szóval azt hiszem, sikerülni fog – Edward kíváncsian nézett rám, és örültem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek lehetnek titkai előtte. Csak az én ajándékom lehet meglepetés számára.

Miközben ezt végiggondoltam, kutakodni kezdtem a fejemben, a pajzsom forrása után. A pajzsom harcolt, hogy megvédjem, de már majdnem egy év eltelt az első próbálkozásaim óta, és azóta sok tekintetben erősebb lettem. Többször próbálkoztunk Edwarddal, hogy néhány percnél tovább távol tartsam magamtól, de nem sokszor sikerült. Valami mindig elvonta a figyelmem, vagy egyszerűen csak elfáradtam. De Edward nem tudhatta, hogy egy ideje egyedül is gyakoroltam, hogy ma teljesíthessem az ő legnagyobb kívánságát.

Néhány másodperces küzdelem után sikerült a pajzsomat felemelnem, és tudtam, hogy már menni fog. Ilyen messzinek még sosem éreztem.

Edward végig értetlenül nézett, várva, hogy mi lesz az ajándéka. Persze karácsony előtt többször elmondta, hogy ő már rég megkapta a legnagyobb ajándékokat tőlem: először a szerelmemet, aztán Renesmee-t.

Aztán egyszer csak észrevette a változást, csodálatos fény kezdett csillogni a szemében és az egész arcán megjelent valami földöntúli gyönyör. Én csak egy dologra tudtam gondolni, tudva, hogy ő is hallja: Szeretlek.

Eclipse Movie Countdown Official Teaser Poster

Találkozás

Ezt a novellát irodalom órára írtam, ez volt a házi.z alapja Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel... című novellája, amiben az író találkozik saját fiatalkori énjével. Ilyet kellett írnunk nekünk is. Remélem tetszeni fog. (Ja, és aki olvasta a Sírnak a fák című novellámat, annak a bevezetés és a befejezés ismerős lehet. :D)

Találkozás

 
Ősz volt. Könnyeztek a fák. Nem úgy, mint mikor tavasszal közvetítik az éltető esőt a megújuló természetnek. És nem is úgy, mint mikor nyáron frissítő zápor hull alá, zápor, amit mindenki vár, aminek mindenki örül. A cseppek lassan hulltak alá a lombok közül, nem kérdeztek semmit. Hallottam minden csöppenést, mint a szívdobbanásokat. A vízcseppek apró patakokként folytak végig a pályaudvar betonján, amíg várakoztam.

Már alkonyodott, mikor megjött a vonat, és felszálltam. Örültem, hogy hazamehetek a hosszú, fárasztó munkanap végén. Alapvetően ez sem különbözött a többi hétköznaptól, mégis valami furcsa érzésem volt egész nap: mintha valaki figyelt volna. Épp ezen gondolkoztam, amíg ülőhelyet kerestem a vonaton. 

És akkor megláttam őt. Háttal ült nekem, így először nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő az. 18 éves lehetett. Félhosszú, barna haja a válláig ért, de semmi különleges nem volt benne. Hiszen bárkinek lehet ilyen haja! Hogyan is lehetne ő az? 

De ahogy jobban megnéztem, eltűnt minden kétségem. Hogy miért? Az ablak mellett ült, és meredten bámult ki rajta. Az a fejtartás az ő sajátja. Emlékeztem rá, hogy ha valami foglalkoztatta, mindig oldalra döntötte a fejét – épp úgy, mint most – és olyan volt, mintha nem ezen a világon járna. 

Úgy tűnt, a szívem is megismerte, mert minél tovább néztem, annál hevesebben dobogott. 

Remegő lábakkal sétáltam közelebb, és leültem a vele szemközti ülésre. Olyan volt, mintha észre sem vett volna. Mélybarna szemei meg sem rebbentek, rezzenéstelenül bámult a semmibe. Végül a vonat elindult, de ő még mindig nem reagált. 

Én pedig nem tudtam nem bámulni. Megvizsgáltam arcának minden apró részletét, és összehasonlítottam azzal, amilyen kép a fejemben élt róla. Hihetetlen, de éppen olyan volt, mint régen. Mintha csak az emlékeimből lépett volna elő. Szemüvege, mint mindig, most is koszos volt, és lecsúszott az orrán, de úgy tűnik, ez őt nem zavarta. Sápadt, pattanásos arca, keskeny ajkai nem fejeztek ki semmilyen érzelmet, pedig régen mindig a vidámság bujkált minden arcvonásában, még akkor is, ha szomorú volt. Még amikor a legnagyobb bánat gyötörte is, képes volt azt palástolni, elrejteni a külvilág és önmaga elől, és vidámnak mutatkozni. De most nem. Nem tudtam, mi rázhatta meg ennyire. 

Meg akartam kérdezni, tudnom kellett az okát, de először nem mertem. Hogyan szólítsam meg? Miként kérdezhetném meg tőle ezt ennyi év után? Végül rászántam magam, és nehézkesen kinyögtem egy rövid kérdést: 

- Nem ismersz meg? 

Ekkor végre megmozdult. Fejét lassan felém fordította, és a szemembe fúrta tekintetét. Olyan kutakodó volt a pillantása, hogy muszáj volt elfordulnom. 

- De igen – válaszolta egyszerűen, és újra a mellettünk elsuhanó tájat kezdte bámulni. 

- Hát akkor? – kérdeztem zavartan. Nincs hozzám kérdése? Nem szeretné tudni, hogy mivé váltam? 

Nem válaszolt, csak töretlenül meredt a tájra. 

- Tudom, hogy csak a legközelebbi ismerősöknek nyílsz meg, de most rólam beszélünk. Csak érdekel, hogy mi van velem, nem? 

- Már tudom – mondta lemondóan. 

A furcsa érzés! Hát tényleg figyelt valaki, nem tévedtem. Mégis, amilyen hangsúllyal válaszolt, az a szívembe tépett. 

- Nem tetszik az életem? 

Hallgatás. Nem felelt. 

- Közgazdász lettem. Nem is akármilyen, sikeres vagyok. A szakmában mindenki ismeri a nevem – meséltem büszkén. 

Újabb csönd. 

- Van egy lakásom - folytattam a dicsekedést - megmutatom, ha eljössz. 

Megint rám nézett, és láttam a szemében, hogy elítél. 

- Hol a ház? Hol a saját könyvtárszoba? 

- Azt nem tudtam… 

- Hol vannak a gyerekeid, a férjed? 

- Még nem… én nem… - dadogtam. 

- Értem – mondta gúnyosan, és újra kinézett az ablakon. 

- Világkörüli út? Más emberek segítése? Saját regény? Világhír? Van bármi is, amit megvalósítottál ezek közül? 

Lehorgasztottam a fejem, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, amit ő még nem érthet. 

- Te még nem élted át azt, amit én már igen. Nem tudhatod, miket kérsz számon rajtam! 

- Lehet. De hová tűntek a vágyaid, az álmaid? Mindig azok tartottak életben, a legnehezebb időszakokban is. Az egész életedet jelentették. Hogyan adhattál fel mindent? Hogy tehetted? 

Akartam neki válaszolni. Tényleg. Megmagyarázni, hogy ez nem olyan egyszerű. De hazaértem, le kellett szállnom. Nem tudtam, miként búcsúzhatnék el tőle. Meg akartam kérni, hogy jöjjön velem, de megelőzött: 

- Szia! – köszönt egyszerűen, és ezzel az egy szóval kifejezte, hogy látni sem akar. 

Nehéz szívvel indultam el, de muszáj volt. Nem akart engem. 

Amikor leszálltam a vonatról, csak úgy száguldoztak a fejemben a gondolatok. És ő még kihajolt az ablakon, és utánam szólt: 

- Gyáva vagy! Hogy merted eldobni az összes álmunkat? Csalódtam benned! 

Az utolsó mondatot már csak suttogásként érzékeltem, és abban sem voltam biztos, hogy nem csak a szél játszott a hallásommal. Mégis, még percekig ott csengtek a szavai a füleimben. Az érzelmeim megbénítottak, így sokáig csak álltam ott egyedül, a vasútállomás közepén. Vajon neki van igaza?

Amíg álltam, a szél még jobban feltámadt. Éreztem, hogy a hajamat ide- oda dobálja, hallottam, ahogy kukákat dönt fel, de nem érdekelt. Egészen addig, amíg a lábam elé nem fújt egy darab papírt. Egy életmód tanácsadó hirdetése volt, és a következő feliratot olvashattam a papíron: „Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem.” – Paulo Coelho 

Körülöttem sírtak a fák. Nem életet adón, nem frissítőn. A cseppek sűrűn hulltak alá, és már nem érdekelt az sem, hogy nem kérdeznek. A szívdobbanásaim sem követték a csöppenések ritmusát. Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt. De a fák könnyei csak hulltak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg éreztem, hogy elnyelnek engem is.