Sziasztok!

Sziasztok, kedves olvasóim!

Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni azért, mert mostanság kicsit lassabban kerülnek fel új fejezetek, mint eddig. Ennek több oka van. Egyrészt az egyéb elfoglaltságaim (pl. iskola, kampány, szalagavató, érettségi, névnap stb.), amik nemcsak a szabadidőmet csökkentik, hanem az agyamat is leterhelik. Olyan vagyok, mint Lizi a Gondolattenger című fejezetben. Millió gondolat kavarog a fejemben, és bár nem vagyok egy fejfájós típus, mostanság egyre többször előfordul, hogy fáj a kobakom. :(

Egyik kedves olvasómnak hála pedig kiderült, hogy van egy alapvető hiba az írásaimban: a központozás. Nem jól használom a gondolatjeleket, és most azon is dolgozom, hogy ezeket kijavítsam, illetve, hogy a jövőben ne forduljanak elő ilyen jellegű hibák, igyekszem megtanulni az erre vonatkozó szabályokat.

Mindenesetre próbálok igyekezni a frissítésekkel. Itt jegyezném meg, hogy a frissítések gyakorisága egyenesen arányos az általatok írt kritikák, vélemények számával (amit szívesen fogadok az oldalon is a történetek alján található Hozzászólások segítségével, a chaten és e-mailben is. :D), illetve azzal, hogy hányan jelentkeztek be rendszeres olvasónak. (Ezt oldalt a Rendszeres olvasó menüpontban tehetitek meg. :D) Ez lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak, de nekem nagyon sokat jelent, ha visszajelzést kapok. Ez lehet negatív is, azokat is szívesen fogadom, bár természetesen a dicséretnek jobban örülök. (Fő az őszinteség! :D)

E-mailben és a chaten várom a fejlesztésre vonatkozó tanácsaitokat, ötleteiteket. Például, hogy mit látnátok/ olvasnátok szívesen. Link- és bannercserében is benne vagyok, ilyen ügyben is nyugodtan írjatok! :)

Ami a frissítéseket illeti... Mint azt már láthattátok, tettem fel egy -két új dolgot. Ilyen a New Moon-os diavetítés, és a kép Lizi pálcájáról. (A képen látható pálca valóban ébenfából készült, és elég sokáig keresgéltem a megfelelőt, szóval remélem tetszik. :D) Olyan ötleteket is várok, amik az ilyen képek keresésében segítenek. Például kép, hogy hogyan képzelitek el Lizit vagy Angelust. Ilyesmiket. :D Ha esetleg kedvetek van rajzot, videót készíteni valamelyik írásomhoz, annak is nagyon örülök. (Nem vagyok egy rajztehetség, pedig néha örülnék, ha le tudnám rajzolni, hogy hogyan képzelek el egy bizonyos dolgokat. A rajztanáraim bárhogy próbálkoztak, nem mutattam túl nagy tehetséget e művészeti ágban, pedig a szüleim mindketten szépen rajzolnak. Ennek ellenére nagyon érdekel a festészet, imádom nézegetni a képeket, de ezzel is úgy vagyok, mint a sportokkal. Nézni imádom, de csinálni... :D)

Szóval bármivel nyugodtan forduljatok hozzám! E- mail címem: mihoczym@freemail.hu

Ami a lenti cikket illeti, aminek címe: Rómeó és Júlia vagy inkább Bella és Edward?, igen, azt én írtam. Ez a cikk eredetileg egy másik honlapra íródott, aminek címe: http://www.twilightsprits.gportal.hu/ Nézegessétek ezt is, hátha felbukkan még rajta egy- két cikkem, illetve azért is, mert én imádom Spirit Bliss-t. :) Visszatérve a cikkre, nem vagyok szakértő, ezért előfordulhatnak benne olyan dolgok, ami irodalomtörténeti szempontból hülyeségek. Nem kizárt, mert ez az én fejemből pattant ki, és nem nevezhetem magam hozzáértőnek. Ennek ellenére remélem tetszeni fog. Valószínűleg több cikket is fogok majd feltenni, hogy kitöltsem a fejezetek közötti időt. Nem akarom a rendszeres olvasóimat bejegyzés nélkül hagyni. Remélhetőleg ennek is örültök, még ha nem is annyira, mintha új fejezet lenne.

Hát, azt hiszem, ennyi. :)

Puszi:

Deszy

Cikk - Rómeó és Júlia vagy inkább Bella és Edward?

Rómeó és Júlia
vagy inkább
Bella és Edward?

A szerelem örök téma, minden kornak megvan a saját reménytelen szerelem története. És az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a történetek mindig nagy hatást gyakorolnak az olvasó- illetve nézőközönségre, legyen a vég akár szomorú, akár happy end.

Már az ókorban elkezdődött. Valószínűleg mindenki hallotta Orpheus és Euridiké tragédiáját, ami szerint a férfi meggondolatlansága és türelmetlensége miatt a szerelmeseknek külön kellett élniük: egyikük az alvilág, másikuk a mi világunk foglyává vált. Aztán a középkorban a lovagi történetek vették át a főszerepet. Trisztán és Izolda, illetve Lancelot és Ginevra szerelme más okból nem teljesedhetett be. Mindkét nőnek férje volt, és ez okozta a nehézséget. A reneszánsz talán leghíresebb darabja, Shakespeare Rómeó és Júliája pedig nők millióit ríkatta már meg az évszázadok során. A két ellenséges család fiatal örökösei egymásba szeretnek, de a viszály miatt erre a párra is szomorú vég vár. A későbbiekben Jane Eyre és Rochester csak hosszú küzdelem után lehetnek egymáséi, míg az egyik legnagyobb filmsiker, a Titanic szereplői, Rose és Jack története újra tragédiával zárul.

Így nem volt kérdés, hogy valamikor a mi korunkban játszódó reménytelen szerelem ideje is eljön. A kérdés csak az volt, vajon hogyan. Hiszen a XXI. században az anyagi különbségek jelentősége csökkent, a házasságról már nem a szülők döntenek, és elfogadottá vált a válás. Így egyenes lenne az út majdnem az összes előbb említett szerelmes előtt. Akkor hát mi legyen a leküzdhetetlen(?) akadály?

Stephenie Meyer épp a legjobbkor rukkolt elő a várva-várt történettel. A probléma pedig minden eddiginél izgalmasabb: egy gondolatolvasó, halhatatlan vámpír, aki szerelmének vérére vágyik, és egy lány, aki életét is feladná az örök együttlét kedvéért. Edward vérbeli úriember, Bella pedig a mai nő megtestesítője. Ha nem lenne elég a sok veszély, és azok az erkölcsi nehézségek, amikkel szembe kell nézniük, az írónő még tovább bonyolítja a történetet egy szerelmi háromszöggel. Jacob Black, akiről kiderül, hogy vérfarkas, és legfőbb feladata a vámpírok elleni harc, szintén szerelmes főhősnőnkbe, és mindent megtesz azért, hogy a lány Edward helyett őt válassza. Mindezek ellenére rendkívül szerethető figura, és az olvasó a történetben való elmélyülés közben valószínűleg a skizofrénia tüneteit fogja produkálni. Egyik fele természetesen szurkol a szerelmeseknek, hogy valamilyen módot találjanak a közös életre, míg másik fele sajnálja Jacobot, és picit neki is drukkol.

Mi lesz hát a történet vége? Tragédia vagy boldogság? Bármelyik is, az biztos, hogy Meyer megtalálta korunk tökéletes Rómeó és Júlia sztoriját, és ennek mi örülünk a legjobban.

Elmerülve a varázsban - 9. fejezet

9. fejezet
Érzelmek

A pálcakészítő üzletéből kilépve, bármilyen nagy volt is a kísértés, nem mentem be több boltba. Ennek több oka volt. Egyrészt nem volt egy árva knútom sem, másrészt nem akartam még ennél is jobban beleavatkozni a történetbe. Mi van, ha megveszem valaki elől azt a könyvet, amit neki kéne. Vagy mondjuk éppen azt a seprűt választom, amit Harry kap ajándékba.

Szóval tudtam, túl nagy a kockázat. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy a lábam még egyszer végigvigyen az egész Abszol úton, és azt sem, hogy jól megnézzek minden kirakatot. Két óra múlva kívülről tudtam, hogy melyik boltot melyik követi a sorban, és hogy a macskaköves út melyik oldalán találom a kedvenc üzleteim. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Ide- oda futkostam a kirakatok között, csorgattam a nyálam, és felszabadultan kacarásztam, pedig teljesen egyedül voltam. Milliónyi varázsló vett körül, egész tömeg sétálgatott a bevásárlóutcában, de én mégis egyedül voltam. És nagyon boldog. Boldogabb, mint eddigi életemben bármikor.

Végül kínkeservvel sikerült meggyőznöm magam, hogy haza kell mennem. Tudtam, hogy olyan lesz, mintha otthon nem telt volna el egy perc sem azóta, hogy elmentem, szóval nem ez okozta a problémát. Viszont olyan sok időt töltöttem el a pálcakészítőnél és a boltok nézegetése is olyan sokáig tartott, hogy arra lettem figyelmes, hogy megy le a Nap. Először csak kicsit fáztam aztán egyre jobban, végül már alig láttam, olyan sötét volt.

A sötétség ellen pedig csupán egy dolgot tehettem, mert mint tudjuk, az Abszol úton nincs közvilágítás, és elemlámpa sem kapható minden utcasarkon. Elővettem a pálcámat a dobozból, amiben Ollivander odaadta. Meredten néztem egy ideig, forgatgattam jobbra is és balra is, majd végül egy hangos lumos kíséretében suhintottam vele… És nem történt semmi.

Ekkora szomorúság már nagyon régen ért. Nem történt semmi. Ez meg hogy lehet? Hiszen amikor Ollivandernél kézbe vettem, szikrákat szórt. Akkor csak van némi varázserőm!

Némi bosszankodás után úgy döntöttem, hazamegyek. Az otthonomra gondoltam, a kényelmes szobámra, és már ott is voltam. Ekkor éreztem csak igazán, milyen fáradt is vagyok. Egész nap alig ültem, kilométereket sétáltam, ja, és megmentettem egy világot. Az ágyam mintha hangosan hívogatott volna:

- Gyere, várok rád!

És nem nagyon álltam ellen a szólításnak. Már- már vonszoltam magam az ágyhoz, de útközben furcsa hangot hallottam magam mögül. Megfordultam, és megtaláltam a hang forrását. Angelus volt az. Ott állt szokásos letörölhetetlen mosolyával az arcán, ami ha ez lehetséges, minden eddiginél nagyobb volt. (Mármint a mosoly, nem Angelus arca.)

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Angelus odasétált hozzám, és átölelt. Olyan volt ez az ölelés, mint amikor egy nagyapa átöleli az unokáját. Meleg és szeretettel teli. Végül elengedett, és azt mondta:

- Tudtam, hogy képes vagy rá!

Erre nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna? Hogy igen, én is tudtam. Ez olyan nagyképűen hangzik. És nem is igaz. Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. Még most sem hiszem el igazán. De ezt sem akartam neki mondani, mert akkor rázendítene a szokásos „Az önbizalom fontos, ne becsüld le a képességeid!” dumára. Ezt pedig nem akartam. Egyáltalán nem. Így jobb híján hallgattam egy ideig. Angelus közben úgy döntött hellyel kínálja magát, és leült egy fotelba. De a kínos csendet is legalább annyira utálom, mint a felesleges beszédet.

- Szóval, mi szél hozott? – kérdeztem, egyrészt, hogy megtörjem a csendet, másrészt mert amúgy is érdekelt.

- Nem jöhetek csak úgy? – válaszolt kérdéssel egy hatalmas kacaj kíséretében. Kezdek attól félni, hogy tudatmódosító szereket használ. Egy normális ember nem lehet mindig ilyen jókedvű. – Félretéve a viccet, gratulálni akartam.

- Köszönöm. – feleltem, mert milyen választ lehet adni erre, ezen kívül. De mélyen legbelül tomboltam. Hogy képzeli azt, hogy csak úgy idejön, minden ok nélkül. Amikor nincs szükségem rá, sőt, amikor épp pihenni szeretnék. Amikor bezzeg nekem van rá szükségem, akkor soha nincs itt. Nem válaszol a kérdéseimre, ha igen, akkor is csak homályosan. Tudja a válaszokat. Tudom, hogy tudja, de nem mondja el. Amikor ezt neki is elmondtam, azt hittem mérges lesz. Vagy kioktató, lekezelő. De mindenesetre reméltem, hogy egy ilyen érzelmi kitörés legalább azt az idegesítő mosolyt eltűnteti az arcáról. De nem így történt. A szája szeglete egy fokkal sem mozdult.

- A válaszokat egyedül kell megtalálnod. Kutass!

A hangja nyugodt volt, mint mindig. A gúny hiányzott a válaszból, pedig nem erre számítottam. Végül a mosollyal az arcán eltűnt. Nem tett semmi furcsa mozdulatot, nem fordult meg, nem használt semmilyen eszközt, csak egyszerűen eltűnt. Egyik pillanatban ott volt, a másikban nem.

Valószínűleg én is így teszek, amikor ide-oda utazgatok a helyek között – jutott eszembe. És az én szám sarkán is megjelent az angelus-i vigyor, és kacagássá fordult át.

Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mint nekem akkor. Amikor több dolog kavarog bennetek, annyi, hogy úgy érzitek, mindjárt felrobbantok. Félelem, remény, kétségbeesés, harag, kíváncsiság, döbbenet és még sok más. Nem tudjátok sírnotok kellene-e vagy nevetni. És végül jobb híján, mint egy őrült, elkezdtek nevetni. Hangosan. És csak kacagtok, és kacagtok, míg már a gyomrotok is fáj. De nem tudjátok abbahagyni, mert a helyzet már olyan abszurd, hogy nincs rá kész reakciótok, és ezért jobb híján nevettek.

Hát, velem ez történt akkor. És csak nevettem, fogalmam sincs, mennyi ideig. Végül nem bírtam tovább, és kénytelen voltam abbahagyni. Befeküdtem az ágyba, és meredten bámultam a plafont. A gondolataim csak úgy száguldoztak. Végiggondoltam az eddigi életemet, különös tekintettel az utolsó időszakra. A fejemben végül már csak pár szó kavargott: kiválasztott, harmónia, küldetés, párhuzamos világok, különös idegen. Küldetés, harmónia, párhuzamos világok…

Végül éppen az előbbi érzés ellentéte öntött el. A nevetés helyett most a könnyeim hulltak hihetetlen gyorsasággal, míg végül álomba sírtam magam.

Elmerülve a varázsban - 8. fejezet

8. fejezet
Abszol úti kaland

Percekig álltam ott némán, mozdulatlanul a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulva. Nem tudtam, mit tegyek. A szívemet annyi érzés öntötte el, hogy egyelőre ötletem sem volt, merre tovább. A döntésképtelenség azonban pillanatnyilag nem nagyon zavart. Csak álltam, és néztem ki a fejemből.

Valószínűleg nem tűntem teljesen épeszűnek, legalábbis erre következtetek abból, hogy egy kedves, nyugdíjas néni megszólított.

- Jól vagy, drágám? Olyan elveszettnek tűnsz. Talán eltűnt a családod a tömegben?

Persze ez a kérdés abszurdnak tűnt abban a pillanatban. Hogy bárki, aki lát, azt gondolja rólam, hogy elvesztem? Hogy a családomat keresem, és nem tudom, mit tegyek nélkülük? Belül kacagott a lelkem. Életem egyik legviccesebb jelenete volt. Az előbb mentettem meg egy egész világot! Ki tudja hány életet? És ebben a pillanatban, amikor talán a legmagabiztosabbnak éreztem magam eddigi tizenhét évem során, amikor a legélénkebb, legboldogabb, legteljesebb voltam, leginkább önmagam, egy nénike azt hiszi, elveszett vagyok. Honnan is tudhatná, hogy most leltem meg igazán önmagam? Ezt persze nem mondhattam neki, így a lehető legudvariasabban csak annyit mondtam:

- Nem, köszönöm. Kedves, hogy megkérdezte, de minden rendben van.

Hangom lágy tónusa, és a határozottság, ami a szavaim mögött rejlett, úgy tűnt, meggyőzték. Még utoljára rám villantotta hiányos mosolyát, és arrébb sántikált. Kis, gurulós kocsijának hangját még néhány percig hallottam, majd ez a hang is beleveszett a tömeg zúgásába.

Miután az adrenalin-szintem visszaállt a normális tartományba, és a szívem sem dobogott olyan sebesen, mint az előbb, elöntött a végtelen nyugalom érzése. Vége a kétségeknek! Már biztos lehetek benne, hogy valóban én vagyok a kiválasztott, és úgy tűnik, nem is vagyok olyan rossz. Az első küldetésemet teljesítettem, és ez jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. Harry és Ron alatt a Roxfort Expressz már az iskola felé pöfög, és a fiúk talán már ki is fosztották a büfé kocsit!

Végül úgy döntöttem, mégiscsak mennem kéne valahová! Nem álldogálhatok itt órák hosszat, bármennyire vágytam is a King’s Cross állomásra. A kérdés csak az volt, hazamenjek-e. Régi álmom teljesült azzal, hogy most itt vagyok, és nem hagyhatom ki ezt az alkalmat! Valahogy el kell jutnom az Abszol útra. Ahogy ez a gondolat beférkőzött az agyamba, kis bűntudatom támadt. Nem magamért csinálom ezt az egészet, hanem mindannyiunkért. Minden világ lakójáért én felelek, nem lehetek olyan könnyelmű, hogy a saját szórakozásomra elmegyek vásárolni.

Aztán mintha az előbbi jó énemnek akarni ellentmondani a testemben szunnyadó kisördög, rögtön érkezett az ellenérv:

- Szükséged van pálcára. Minden boszorkánynak és varázslónak van egy, te sem lehetsz kivétel. Anélkül nem tudsz varázsolni. Mi van, ha következőleg szükséged lesz a mágikus képességedre? Nem minden problémát tudsz ilyen könnyen megoldani.

- Pálcát vehetsz akkor is. Nem szükséges előre ilyen szörnyűségekre gondolni. Még hogy újra probléma legyen ebben a világban! Falra fested az ördögöt. Nem kell neked semmilyen pálca, és punktum. A saját világodban úgysem használhatod. – jött azonnal a felelet, és láttam is, ahogy a fülem mellett repked egy hozzám külsőre nagyon hasonló kis angyalka fehér ruhában, glóriával a feje felett, mint a filmekben.

- De ha következőleg veszed csak meg a pálcát, rengeteg időt veszítesz. Hasznos időt! Kell neked az a pálca, és kész.

Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de a vörös, szarvacskás lény felülkeveredett a bennem levő jón. Nem tudtam, merre kellene mennem a Foltozott Üst felé, mert London hatalmas, és én még sosem jártam itt. De végül arra jutottam, az a legegyszerűbb, ha kipróbálom, hátha itt is működik az én kis képességem.

Behunytam a szemem, és nagyon erősen az Abszol útra gondoltam. A rengeteg üzletre, a Gringottsra, a sok járókelőre, és éreztem, hogy az erőfeszítés használt. Taláros boszorkányok és varázslók beszélgetésének zaja bagolyhuhogás ütötte meg a fülemet. Ott álltam a hatalmas bevásárló utca közepén, és alig hittem a szememnek. A macskaköves út ide- oda kanyargott, és mindenütt boltok sorakoztak. Bár nagy volt a kísértés, hogy bemenjek némelyikbe – a Czikornyai és Patza különösen vonzott, hiszen mindig szerettem olvasni -, egyik boltba sem tértem be, hanem célirányosan Ollivander üzlete felé vettem az irányt. Ahogy számítottam is rá, egy réginek tűnő, antik üzlet volt a pálcakészítőé. A kirakatban egyetlen varázspálca árválkodott, de ez senkit sem zavart. Mindenki tudta, hogy Ollivander a legjobb. Mielőtt beléptem az üzletbe, még láttam az ajtó fölött az arany feliratot: „Ollivander - Minőségi varázspálcák Alapítva: i. e. 382”(1)

Mikor beléptem, csengettyűszó szakította meg az üzlet síri csendjét. Amikor a csengő hang teljesen elült, egy öreg jött elő az egyik nagy halom pálcás doboz mögül.

- Jó napot! – köszöntöttem kicsit félősen, de Ollivander mintha meg sem hallotta volna. Nagy, sápadt szemeivel méregetni kezdett, majd elővarázsolt egy hosszú mérőszalagot, hogy az folytassa helyette a munkát. Úgy tűnik a megfelelő pálca megtalálásához minden adatomra szükség volt. A vállaim és az orrlyukaim távolsága, a lábaim hossza, és a fejem kerülete mind –mind olyan fontos volt, hogy egytől egyig lemérték.

- Nos, melyik kezébe fogja a pálcát?

- Jobb kezes vagyok, szóval…

Amikor ezt meghallotta, hátat fordított és eltűnt az egyik kupac mögött. Pár perc elteltével visszatért, de pálca még nem volt nála.

- Szabad megtudnom esetleg a nevét, kisasszony? – kérdezte hadarva a varázsló, de közben már el is indult az egyik kupac pálca felé.

- Spencer. Elisabeth Spencer. – feleltem remegő hanggal, mert még mindig szörnyen ideges voltam. Mi van, ha kiderül, hogy mégsem vagyok boszorkány? Mi van, ha csak egy közönséges mugli vagyok ebben a világban is, csakúgy, mint otthon?

- Nos, Miss Spencer. Bárhogy gondolkozom is, nem emlékszem a szüleire. Pedig bizton állíthatom, emlékszem minden pálcára, amit valaha eladtam. És természetesen a birtokosukra is. – szólt, miközben találomra kihúzott egy- egy dobozt, és mormogások után vissza is tolta őket.

- Igen. Tudja a szüleim muglik. – feleltem félszegen, bár nem szégyelltem a gyökereim. Inkább csak attól tartottam, hogy a pálcakészítő kitessékel, és közli velem, hogy nincs bennem elég mágia.

- Hm, értem. Akkor nagyon örülök, hogy megtalálhatom az első pálcát, amit a családja használ. Tudja, sokan úgy gondolják, hogy muglik gyerekei nem valók varázslónak. De ez is úgy van, mint a pálcáknál. Ahogy tudjuk, a pálca választja a varázslót, és nem fordítva. Így van ez a varázslattal is. A sors dönti el, ki minek születik, nem mi. Ez független a származástól. – mondta olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna, és újra belemerült a dobozok tanulmányozásába.

Közben a mérőszalag végzett a feladatával, és ernyedten a földre hullott. Ollivander is előkerült, és a kezembe nyomott egy pálcát.

- Bükkfa, sárkányszívizomhúr. Tizenkét hüvelyk. Roppant rugalmas.

A kezembe fogtam, és suhintottam, de az égvilágon semmi nem történt.

- Nem jó! – kiáltotta, majd megint eltűnt, hogy fél perc múlva újra előttem álljon. – Juhar, unikornisszőr. Tíz hüvelyk. Elbájoláshoz kitűnő.

Újra suhintottam, de most sem történt semmi. Ezt még jó párszor elismételtük. Ollivander lelkesedése nem lankadt, az enyém azonban annál inkább. A félelmem nőttön-nőtt, és egyre biztosabbnak éreztem, hogy mugli vagyok. Aztán miután ezt még vagy tucatszor megismételtük, Ollivander egy távolabbi polchoz sétált, és onnan emelt le egy pálcát.

- Ébenfa, főnixtoll maggal. Tizenkét hüvelyk. Kellemesen rugalmas, remek pálca, ha szabad ezt mondanom. Gyerünk, próbálja ki!

Felemeltem a kezem, a pálcáért nyúltam, de még meg sem érintettem, amikor átjárt egy furcsa, bizsergető érzés, és elöntött a meleg. Amikor végül ténylegesen megfogtam, szivárványszínű szikraeső borította be a helységet. Mindenféle szín volt, amit az ember el tud képzelni: a zafírkéktől a skarlátvörösig.

Ollivander boldogan tapsikolt, és elégedett sóhaj hagyta el a száját.

- Tudtam én, hogy sikerülni fog. Vannak nehézkesebb kuncsaftok, de eddig még senkit sem hagytam cserben. Mindenkinek megtaláljuk a megfelelőt, csak türelem kérdése.

Ekkor jutott eszembe, amivel eddig nem számoltam. Nincs nálam egy árva knút sem! Amikor ezt elmondtam a pálcakészítőnek, egy cseppet sem tűnt mérgesnek.

- Biztosan nehéz lehet mugli származásúként először az Abszol úton. Egyébként sem láttam még ilyen pompás párosítást! Mintha Magácskát és ezt a pálcát egymásnak teremtették volna.
Vigye csak el nyugodtan, hiszen most már nem hozzám tartozik.

Hatalmas örömömben a nyakába ugrottam, és hosszú másodpercekig csak ölelgettem. A meghatottságtól még a könnyem is kicsordult. Hosszas hálálkodás után, csak jó negyed óra múlva hagytam el az üzletet, azzal a tudattal, hogy már jöhet bármi, mindentől megvédem magam.

(1) Az idézet J. K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című művéből származik.

New Sun - 1. fejezet

Sziasztok! A New Sun-hoz tartozik egy prológus, szóval azt is olvasd el, ha teheted! :)

1. fejezet

Úton

Ez a nap is eljött. Első nap az iskolában. Ez mindenki számára különleges, de nekem még több okom van az izgalomra, mint másnak. Mert nekem ez nem csak az iskola első napja, hanem az első napom a normális világban is.

Úgy nőttem fel, hogy soha nem voltam korombeliek társaságában. Persze ez nem volt kivitelezhető, hiszen amint összebarátkoztam volna valakivel, rögtön költözhettünk is volna más városba. A gyors növekedésem és a korai szellemi fejlődésem biztos feltűnt volna a helybelieknek. Ezenkívül fennállt volna a veszély, hogy elárulom a kilétem valakinek. Bármennyire okos voltam mindig, csakúgy, mint a többi gyerekről, rólam is elmondható volt: „Ami a szívén, az a száján.” Hiszen rajtam kívül melyik gyerek számára normális, ha a szülei állatokra vadásznak, és annak vérét szívják. Melyik család nem léphet ki a napfényre? Eezeknél is nagyobb gondot jelentett az én kis képességem. Bárkinek, bármikor el tudom mondani a gondolataimat, érzéseimet szavak nélkül is. Csak megérintek valakit, és ha úgy akarom, képeket mutatok neki, amik leírják a közlendőmet. Kisebb koromban jobban szerettem a dolgok ilyetén közlését, de Anyáék hosszú és kínkeserves munkával megtanították nekem, hogy ezt csak akkor használjam, ha tényleg szükségem van rá. A beszéd ugyanúgy része a normális életnek, mint az, hogy pislognom kell vagy néha izegnem- mozognom. Ezt a leckét is megtanultam, bár el kell ismernem, azért néha még mindig használom az „erőmet”. Gyorsabb, és néha sokkal kifejezőbb, mintha ugyanazt a gondolatot szavakkal próbálnám kifejezni.

Ezen okok miatt nem kerültem még kapcsolatba egyetlen emberrel sem a rokonaimon, és a quileute törzs tagjain kívül.

Amikor eljött az iskola első napja, Anyáék, Rosalie, Alice és a többiek izgatottan ébresztettek reggel. Hát igen, az alvásra képtelen vámpírok pontosabb ébresztők, mint bármilyen vekker. Kirángattak az ágyból, és belöktek a zuhany alá. Amíg megmosakodtam és fogat mostam, Alice és Rosalie kikészítették a ruhámat az ágyra. Több mint egy hétig veszekedtek rajta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Anya is kivette a részét a vitából. Alig tudta meggyőzni a nénikéimet arról, hogy a világoskék koktélruha talán nem a legmegfelelőbb öltözék a suliba, bármilyen jól is megy a rózsaszín pírhez az arcomon. Végül egy sötétkék Levi’s farmer és egy csinos, de nem túl kihívó felső mellett döntöttek. – Ez a szín jól megy a hajadhoz. – mondták mindketten kórusban, amikor leakasztották a fogasról a bronzszínű topot. Mellé egy hasonló színű magas sarkút választottak, és hiába próbáltam őket meggyőzni, hogy egy tornacipő is megteszi, rám erőszakolták. Már megszokhattam volna! – gondoltam, amikor végül kitipegtem a szobából. Amint külsőre a tini korba léptem, minden bevásárló körút után egy tűsarkúval és egy hozzá illő táskával állítottak haza. A járás persze nem okozott problémát benne, mert örököltem a vámpírok kitűnő egyensúlyérzékét, és Apa szerint majdnem olyan légies vagyok, mint Anya. Ezért a képességemért már sokszor hálát adtam, mert néha úgy éreztem, vonzom a bajt. Persze komoly baleset soha nem történt velem, hála a jó reflexeknek, de biztos voltam benne, ha nem lennék fél-vámpír, már tolókocsihoz lennék kötve, vagy még rosszabb. Sokat hallottam róla, hogy Anya régen vonzotta a bajt, szóval azt hiszem, ezt tőle örököltem.

Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, éreztem, hogy a levegőben palacsinta illata terjeng. Igazság szerint kifinomult orromat már előtte megcsapta az édeskés illat, de azt hittem hallucinálok. Az ajtó kinyitása után azonban már kétségem sem volt afelől, hogy Esme elfoglalta a konyhát, és szívét- lelkét beleadja a sütésbe.

- Hát megérkezett a mi gimnazistánk! – fogadott, amikor beléptem a konyhába.

Csak egy halvány mosolyra futotta az erőmből, mert igazából már nagyon ideges voltam. Amúgy sem voltam éhes, mert tegnap voltam vadászni, és még az izgalom miatt is hányingerem volt. A palacsinta viszont az emberi ételek között az egyik kedvencem volt, és Esme-t sem akartam megbántani, így végül megettem két palacsintát. Ezután fogtam a táskám, és elindultam a pokolba.

Öröm volt az ürömben, hogy Apa bármennyire szerette volna, nem vihetett el az iskolába. Bár még nem jártam semmilyen nagyobb közösségben, azt még én is tudtam, hogy ciki, ha valakit az apja viszi a suliba. De hála istennek, nálunk legalább ebből nem származott vita. Forksban úgy tudják, hogy én Edward unokahúga vagyok, és azért költözök a városba, mert ő és Anya épp egyetemen vannak, és nincs idejük velük foglalkozni. A legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, hogy Charlie nagyapához költözök, aki amúgy is olyan magányos.

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért maradtunk annak idején Forksban. A logika és az eddigi szokás is azt diktálta volna, hogy elköltözzünk valamilyen másik sötét, esős helyre. De nem tettük, így Anyáék jóformán ki sem mozdulhatnak a házból, mert mindenkinek feltűnne, hogy hiába telnek az évek, ők nem lettek öregebbek. Ez Carlisle-nak jelenti a legnagyobb problémát, mert az orvoslás az ő hivatása. Azért „él”, hogy másoknak segítsen. De már nem dolgozhatott tovább a forksi kórházban, ezért most az egyik szomszéd város orvosa. Ott senki nem ismerte, ezért szabadon gyógyíthat. De ehhez bizony minden nap hosszú távokat kell kocsikáznia. Amikor rákérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy mindezek ellenére még mindig itt élünk, csak halvány magyarázatokat kaptam. Olyasmiket, hogy ez mind miattam van, azért hogy én boldog legyek. Persze én tudom, hogy nem ez a valódi ok, de az igazságra még nem sikerült rájönnöm.

A családom egészen a kocsimig kísért. (Egy ezüstszürke Volvo, amit Apától örököltem. Nem voltak hajlandók nekem veszélyes kocsit venni, és túl feltűnőt sem, így végül ezt választottam. A régi kocsik iránti vonzódásom szintén Anyától örököltem, és igazából egy öregebb kocsit szerettem volna, de Apa ennél régebbi autóba nem ment bele.) Mindenkinek adtam egy- egy puszit, és mindenkit megöleltem (ezt nem is kerülhettem volna el), és végül beindítottam az autót. Kihajtottam a garázsból, és mikor már nem láttak, egyre jobban benyomtam a gázpedált. Szerettem a gyorsaságot, a száguldást. Régebben Apa gyakran a nyakába ültetett, és végigszáguldott velem az erdőn. Amikor ilyen gyorsan hajtottam, mindig átjárt az a kellemes érzés, ami akkor.

De most még ez az érzés sem volt teljesen tiszta, mert pár perc elteltével rájöttem, hogy az iskola felé száguldozom. És minél gyorsabb vagyok, annál több időt kell végigszenvednem az iskolapadban. Így végül felemeltem a lábam a gázpedálról, és inkább fékeztem. Végül szelíd 40 km/h-s sebességgel döcögtem Forks központja felé, miközben az autórádióból Debussy nyugtató zenéje szólt.

Debussy zene, amit Nessie hallgat :) 

Elmerülve a varázsban - 7. fejezet

EZT AZ ÍRÁST AZOKNAK AJÁNLOM, akik rendszeresen elolvassák a történeteimet, többek között az Elmerülve a varázsban címűt. Közülük is kiemelném MARKUSZH PRINCE nevű olvasómat, aki sosem rest kritikát írni. Köszönöm, nagyon sokat segítesz abban, hogy ne adjam fel, hanem tovább folytassam az írást, minél hamarabb. :) Az összes kritika így hat rám, de az övé különösen, mert minden fejezethez van egy- két jó szava, és tudom, hogy van, akinek tetszik, amit csinálok. Még egyszer köszönöm neki, és az összes többi jelenlegi és jövőbeli olvasómnak. :D

7. fejezet

A King's Cross

Az első dolog, amit csináltam miután kinyitottam a szemem, az volt, hogy végigmértem magam. Reméltem, hogy nem valamilyen mágikus lény alakjában álldogálok a sínek között. Hatalmas megnyugvásomra azonban nem láttam magamon semmi változást. Amennyire tükör nélkül meg tudtam ítélni, olyan voltam, mint azelőtt. Nem lettem sem unikornis, sem sárkány, és valószínűleg vámpír sem, mert nem éreztem a vér utáni mérhetetlen vágyakozást.

Szóval a King’s Cross pályaudvar. Gyorsan végigpörgettem az agyamban, hogy melyik kitalált világban járhatok. Nem volt nehéz feladat, de azért inkább végiggondoltam még egyszer, mert nem szerettem volna hibázni. Miután ez megtörtént, már teljesen biztos lehettem abban, hogy megint a Harry Potter könyvek valamelyikében járok.

- Ez már fél siker! – gondoltam, de rögtön kicsit kellemetlenebb gondolataim támadtak.
- Vajon a történet melyik részében vagyok? Hiszen a pályaudvaron majdnem minden részben történik valami. Képeket láttam magam előtt: Harry még csak 11 éves, és Hagrid egyedül hagyja az állomáson. Egy kék autó, ami magasan repül az égen. Ron és Hermione, ahogy legjobb barátjuktól búcsúznak a nyári szünet első napján.

Mint derült égből villámcsapás, úgy jött a felismerés. Lényegtelen, hogy melyik részben járok, mert minden rész egy bizonyos hely körül forog. Nem kell átkutatnom az egész pályaudvart, csak a kilenc és háromnegyedik vágány környékén kell kutatnom.

Csak remélni tudtam, hogy a baj ott fog megtörténni. Mert bár a King’s Cross jelenetek mind e vágány pár méteresen körzetén belül játszódnak, mi van, ha a történet már ezelőtt félresiklik?

Körbenéztem, mert még sohasem jártam a pályaudvaron. Régi vágyam volt eljutni Londonba, és hallottam, hogy az én világomban is megépítették a kilenc és háromnegyedik vágányt. De tudtam, hogy most nincsenek óráim bámészkodni, hiszen lehet, hogy amíg a számat tátom, megszűnik körülöttem a világ. A történet helyrehozhatatlanul megváltozik, majd mind egy szappanbuborék, szétpukkad. Egyik pillanatban még létezett, a következőben pedig már nincs sehol.

A kilences és a tízes vágányt kell megtalálnom. Nem olyan nagy feladat. Sikerülni fog! –bíztattam magam, mert már nagyon eluralkodott bennem a kétségbeesés. Imádom a Roxfortot. Az egész Harry Potter világot, Dumbledore-ostól, McGalagonyostól, Pitonstul. Mit érdekel engem Voldemort gonoszsága, ha tudom, hogy vannak bátor griffendélesek, akik szembeszállnak vele, és bölcs hollóhátosok, akik segítik őket? Nem hagyhatom, hogy ez az álomvilág ne legyen többé!

Először nem találtam a vágányt. Fogalmam sem volt, hol lehet, mert a King’s Cross hatalmas. Végül úgy döntöttem segítséget kérek. Odamentem egy őrhöz, és már majdnem kimondtam, amit nem lehetett:

- Elnézést, hol találom a kilenc és hár… - aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan megváltoztattam a mondatot. – Hol találom a kilencedik vágányt?

Láttam az őrön, hogy először meglepődött, amikor majdnem kiejtettem a háromnegyedik szót. Aztán amikor helyrehoztam a hibát, már kedvesebben nézett rám. Valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy valaki segítséget kért tőle. Végül egyetlen szó nélkül megmutatta merre kell mennem, én pedig gyorsan megköszöntem, és már szaladtam is a helyes irányba. Az órára néztem, és láttam, hogy az háromnegyed tizenegyet mutat. Akkor a Roxfort expressz nemsokára indul.

Nem tudtam, mi mást tehetnék, ezért csak álldogáltam a kilences és a tízes vágány között, várva, hogy történik valaki. Fél percenként az órára néztem, és egyre jobban kétségbe estem! -- Elkéstem, nincs tovább! Megszűnt miattam egy világ, méghozzá egy a számomra nagyon kedves világ. – már a sírás határán voltam, amikor pontban tíz óra ötvenkor megláttam egy szemüveges fiút. Rögtön felismertem. Olyan volt, amilyennek a könyvben leírták. Fekete haja mintha soha nem látott volna fésűt, smaragdzöld szeme pedig félősen csillogott kerek, többször megragasztott szemüvege mögött, homlokán pedig látható volt az a bizonyos villám alakú sebhely, ami egész eddigi és későbbi életét meghatározza. Harry Potter, a fiú, aki túlélte. Farmernadrágot viselt, és maga előtt tolta hatalmas utazóládáját. Hedvig a kalitkájában gubbasztott. Csöndben volt, egy huhogás sem hagyta el a csőrét, mégis nagy feltűnést keltett.

Láttam, ahogy próbál segítséget kérni attól az őrtől, aki engem az előbb útbaigazított, de láthatóan az ő számára ez nem volt hasznos. Harry egyre kétségbeesettebb lett, ide- oda nézelődött, belehallgatott beszélgetésekbe, hátha valahol megtalálja a megoldást.

- Ne aggódj, mindjárt jön a Weasley család! – mondtam volna neki szívesen, de nem tehettem.

A pufók asszonyság négy fiával, és egyetlen lányával nemsokára fel is bukkant. A gyerekek lángvörös haja csak úgy világított a pályaudvar tömegében, már messziről felismertem őket. Percy kihúzta magát, és komoly képpel baktatott édesanyja jobbján. Fred és George arcán ott volt a szokásos letörölhetetlen vigyor, amiről nem lehetett eldönteni, rosszat vagy jót ígér. Az biztos, hogy újabb csínytevésen törték a fejüket. Ron meredten bámulta a földet, hasonló idegességgel, mint amit korábban Harry arcán is felfedeztem. Mellette a kis Ginny ugrándozott, és könyörgött az anyjának, ő is hadd mehessen a Roxfortba. Ahogy a kislányra néztem, nehéz volt elképzelnem őt, amint rémdenevér rontást küld a halálfalókra, vagy ahogy a kviddicsedzéseken minden fiút porig aláz. Mosolyognom kellett, ahogy erre gondoltam, de a mosoly rögtön el is tűnt az arcomról.

A Weasley-k ugyanis gyorsan elsüvítettek mellettem, anélkül, hogy Harry észrevette volna őket. Az én fülembe elért a mondattöredék: „- … persze tele van muglikkal …”(1) De Harry annyira belemerült a nyaknyújtogatásba, hogy pont akkor, amikor Mrs. Weasley száját elhagyta a mondat, leverte Hedvig kalitkáját, és a nagy csörömpöléstől és huhogástól nem hallhatta az asszony szavait.

- Hát itt siklik félre a történet! – kiáltottam, de rögtön el is hallgattam, mert a körülöttem álló muglik mind engem néztek. Felkacagtam a megkönnyebbüléstől. Ez nem is lesz olyan nehéz! Csak szólnom kell neki, merre van a vágány, aztán mehetek is haza.

Újabb gondolat úszott a fejembe. - Mindent a Weasley családtól kell megtudnia, hiszen így ismeri meg Ront! Ha nem találkoznak az állomáson, Ron talán nem mellé ül a vonaton, és ez mindent megváltoztathat! Beláthatatlan következményei lennének, ha ők ketten nem válnak elválaszthatatlan barátokká. Akkor viszont mit tegyek? Valamit nagyon gyorsan!

Személyesen nem szólhatok neki merre menjen, de talán a család felé irányíthatom! Jó hangosan, hogy Harry is hallja, elkiáltottam magam, mintha valakihez beszélnék:

- Anya, mik azok a muglik? Az a pufók néni, az, aki az öt gyerekkel van, ő mondta, hogy minden teli van velük! Na, mik azok a muglik? – ismételtem meg a szót a biztonság kedvéért, pedig láttam, hogy Harry már elsőre is meghallotta. A mugli szóra felkapta a fejét, és Mrs. Weasley felé fordult. Aztán rám nézett, és mintha először hezitált volna, mit tegyen. De amikor még egyszer kiejtettem a számon a bűvös szót, fogta a holmiját, és elindult a család irányába.

Ujjongva ugráltam a pályaudvar közepén, a többi utazó nem tudta eldönteni, hogy mi bajom lehet. Még láttam, ahogy a kis Harry félősen odamegy Mollyhoz, és végül a meglepett arckifejezést, amikor a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulta.

- Sikerült! Helyrehoztam a történet folyását! Harry megtalálta a Roxfortba vezető utat!

Örömöm közepette észre sem vettem, ahogy Harry és az egész Weasley család eltűnik a bűvös fal mögött, csak azt hallottam, ahogy az óra elüti a tizenegyet.

(1) Az idézet J. K. Rowling A bölcsek köve című írásából van.

Elmerülve a varázsban - 6. fejezet

6. fejezet

Küldetésre várva


Az idő még sohasem szállt ilyen gyorsan az életemben. Egyik nap felkeltem, aztán mintha pillanatok múlva újra az ágyban lettem volna. Aztán arra ébredtem, hogy megint egy új nap van, és minden kezdődik elölről.

Otthon ültem a szobámban. Nemrég értem haza a suliból, anyáék még nem értek haza. Ez volt a nap kedvenc része a számomra, mert ilyenkor nyugodtan ülhettem, és merenghettem. Három hét telt el azóta, hogy Angelus először megjelent. Bár eleinte nem hittem neki, a remény utat tört magának, és végül már elhittem, hogy az életem új fordulatot vesz. Egy olyan fordulatot, amilyenre mindig vágytam, még ha kicsit másként, akkor is. De most egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy tényleg csak álom volt az egész.

És ha ez nem lenne elég fejtörés, folyamatosan az a jelenet jut eszembe az álmomból. Ahogy az a fiú gyengéden megérint, majd egyre közelebb hajol, és végül… felébredek. Olyan valóságosnak tűnt az egész, mintha tényleg megtörtént volna. De az nem lehet, mert végig az ágyban feküdtem. A furcsa az volt, hogy előtte az összes kép, amit láttam, a saját emlékem volt. De ez az utolsó nem volt emlék. Hiszen erre emlékeznék? Csak tudnám, ha csókolóztam volna valakivel, főleg ha vele.

Bár az is igaz, hogy végül nem biztos, hogy megcsókolt. Nem lehetek benne bizonyos, hiszen pont, amikor a szája megérintette volna az enyémet, felébredtem. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, nagyon sajnálom, hogy felébredtem. Annyira vágytam arra a csókra, mint talán még semmi másra ebben az életben.

Lehet, hogy az egész csak fantázia volt? Az agyam tréfát űzött velem? Annyit gondolkoztam már azon, hogy ki lehet a rejtélyes idegen, hogy a tudatalattim így akar figyelmeztetni, hogy túlzásba vittem? Vagy egyszerűen csak szerelem volt első látásra? Ez lenne az oka annak, hogy folyamatosan magam előtt látom azt a sugárzó szempárt?

Szóval a hetek csak úgy elmúltak, mindenféle újdonság nélkül. Felkeltem, és lefeküdtem. Iskolába mentem, és hazajöttem. Felkelt a Nap, majd lement. A Hold ragyogott, majd eltűnt. Szóval semmi sem volt hátborzongató, minden teljesen hétköznapi volt, mint régen.
A félelem is egyre nőtt a szívemben. Mi van, ha nem érzem meg, hogy valahol probléma van? Mi van, ha épp most omlik össze Roxfort kastélya, vagy épp most öli meg Edward Bellát? Hiszen bármi rossz történhet ebben a pillanatban is, anélkül, hogy tudnék róla. Nem bírnám elviselni, ha az én lelkemen száradna bárki élete. Még akkor is, ha az csak kitalált, és csak egy másik, párhuzamos világban létezik.

Gondolataimból egy furcsa érzés zökkentett. A gyomromban görcsöt éreztem, de abból is valami olyat, amilyet még sosem. A fejem kóválygott, mintha részeg lettem volna, hányingerem volt, és elhomályosult előttem a világ. Semmit sem láttam élesen, bárhogy erőltettem a szemem. Ha már nem feküdtem volna amúgy is, valószínűleg a földön végeztem volna ájultan.

De nem a fizikai fájdalom volt a legrosszabb. A testemet átjárta egy szörnyű érzés, kicsit olyan érzés volt, mintha én magam haldokolnék. A végtelen pesszimizmus és reménytelenség érzése. Csupa sötét gondolat kavargott a fejemben, de a legerősebb a végtől való félelem volt. Hiszen mi történik, ha bizonyos dolgoknak egyszer csak vége szakad? Ha nincs tovább?

Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a borzalomra, ami velem történik. Aztán hirtelen egy másik gondolatnak is sikerült az agyamba férkőznie. Először csak egy apró gondolat volt, és mintha csak az agyam hátuljában lett volna csak egy kósza ötlet, nem figyeltem rá. Aztán nem akart eltűnni, küzdött, hogy felszínre jusson, és amúgy is megtépázott idegeim végül utat nyitottak neki.

Mi van, ha a borzalom nem is velem történik? Mi van, ha mások szenvedését érzem? Ha valamelyik világban baj van, és az vetül ki rám? Hát ezért a kétségbeesés! Hogy is mondta Angelus? „- Óh, érezni fogod, hidd el!”

Hát így értette! Hogyne érezném? Hiszen ezt a kínt nem hagyhatom figyelmen kívül! Nem is tudnám, még ha akarnám se. Még felülni sem tudok, nemhogy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Azonnal meg kell találnom a baj forrását. Ha nem teszem, én magam is belehalok! Nem élhetem túl, de legjobb esetben is beleőrülök, ha sokáig kell ezzel a szörnyű érzéssel élnem. A fizikai fájdalmat még csak-csak elviselném, de mi lesz a szívemmel? Mintha valaki épp azt markolászná, olyan ez a reménytelenség.

Na, jó, ne ess kétségbe! Kezedbe kell venned a dolgokat, hiszen csak te hozhatod helyre az egészet. Nem szabad kétségbe esned!

- Akkor most mit tegyek? – kérdeztem magamtól, és mintha a másik énem tudta volna a választ, reagált egyik pillanatról a másikra:

- Rá kell jönnöd, melyik világban van baj!

- Jó, de hogyan? –folytatódott a párbeszéd. Lehet, hogy már meg is őrültem?

Próbáltam tisztán gondolkozni. Hogyan is jöhetnék rá?

Hirtelen, ösztönszerűen a harmónia szó ugrott be. Csak tudom valamire használni. Le kell magam nyugtatni. Erőszakkal vettem rá magam, hogy valami kellemes dologra gondoljak. Próbáltam szabályosan lélegezni. Kifúj és beszív. Mint ahogyan Anya jógaoktatója mondja.
 

A szívem kicsit lassabban kezdett dobogni, a szédülés majdnem elmúlt, a görcseim csökkentek. A lelki trauma nem múlt el, de próbáltam nem figyelembe venni.

És mintha egyszer csak megvilágosodtam volna. Nem kell tudnom, hol van baj! Újra eszembe jutott az Angelusszal lefolytatott beszélgetés.


- Szóval akkor csak arra gondolok, ahova menni szeretnék, és ott leszek?

- Hát, leegyszerűsítve igen.

Most már tudtam, mire gondolt, amikor azt mondta: leegyszerűsítve. Nem feltétlenül kell konkrétan a helyre gondolnom, elég, ha szabadon eresztem az érzéseim, és arra gondolok, hogy ott akarok lenni, ahol baj van. Oda kell jutnom, mert helyre kell hoznom.

Így fogtam magam, újra szabadon eresztettem az érzelmeim. Hadd szárnyaljon a reménytelenség, a kétségbeesés, nemsokára úgyis vége! Gondoskodom róla, hogy vége legyen. Erősen koncentráltam a vágyra, hogy ott lehessek a gond forrásánál, és behunytam a szemem.

Aztán éreztem a változást. Megint olyan hirtelen jött, mint először. Egyik pillanatban még otthon voltam, aztán a következőben már nem. Hangzavar, bőröndök kerekeinek hangja, vonatok suhanása ütötte meg a fülem. Kinyitottam a szemem, és ott álltam a King’s Cross pályaudvaron.

A sólyom története - A legszomorúbb nap (Hyperversum fanfiction)

A sólyom története
A legszomorúbb nap

Azon az éjen újra rémálma volt. Megint ugyanaz. A bouvines-i sík közepén állt, körülötte mindenki harcolt. Olyan hangzavar volt körülötte, hogy néha már-már úgy érezte, megsüketül. Kardok suhogása, és a hang, ahogyan átütik a páncélokat; pajzsok hasadása és lándzsák törése. Ha ez még nem lett volna elég, a levegőben ezer és ezer nyíl süvített Ian felé. A fájdalom és szenvedés hangja azonban az összes többinél erősebb volt. Nem volt olyan perc, amikor Ian ne hallott volna jajveszékelést vagy sírást valahonnan. Sok harcostársa sebesülten hevert mellette, voltak, akiknek már csak a holttestét láthatta. Akik még bírták, életüket vakmerőn kockáztatva vívtak az ellenséggel, ki lóhátról, ki pedig közelharcban. Az íjászok is megtették a magukét, és egy pillanatra sem hagyták abba a nyilak kilövését.

Ian pedig csak állt ott, mint akit megdermesztettek, és nem tudott mozdulni. Képtelen volt bármilyen mozdulatra, csak állt, és nézte, ahogy a többiek harcolnak. Nem értette, mi van vele. Aztán egyszer csak szirénák hangját hallotta. A szirénázás és a csata hangja egymással keveredett, de Ian még hallott egy másik hangot is. A lágy női susogás a leggyönyörűbb dallam volt, ami valaha a fülébe jutott, de most ez is szomorúan és könyörgőn szólt: - Gyere vissza! Várok rád.

Ekkor Ian hirtelen felriadt, és csak ekkor tudatosult benne, hogy mindvégig az ágyában feküdt, és ez az egész csak álom volt. A csata borzalmait nem tudta csak úgy elfelejteni. Mellkasa sebesen emelkedett fel- és le, szíve pedig olyan gyors ritmusban dobogott, mint annak idején, amikor tényleg a harc részese volt. Idegességének oka mégsem ez volt, hanem a halk női hang.

Már több mint egy év telt el az óta a nap óta, hogy élete megváltozott. Azóta, hogy barátaival együtt leültek egy közös játékra. Csak egy könnyed délutáni programnak szánták, de életük legnagyobb kalandja lett. Az életévé vált a középkor, hiszen ott megtalált mindent, amire szüksége lehetett. Családot, barátokat, elismerést, boldogságot, mert meglelte a számára legfontosabbat: a szerelmet. Már tudta, hogy a sors akarta ezt így. Nem volt véletlen, hogy visszarepültek 1214-be, ez már előre meg volt írva. Egész életében végzetszerűen vonzódott a történelemhez, főleg a középkorhoz, nem is sejtve, hogy egyszer ott leli meg az otthonát. A Montmayeur család történetét választotta disszertációja témájául, anélkül, hogy tudta volna, egyszer ő volt ennek a családnak a legelismertebb tagja. Első látásra beleszeretett egy Isabeau de Montmayeur-t ábrázoló képbe, és soha nem gondolta, hogy egyszer a karjaiban tarthatja a lányt, hogy megcsókolhatja, és hitvesének nevezheti.

Mindazonáltal így történt, és akárhányszor erre gondolt, a hideg futkosott a hátán, és olyan szomorúság öntötte el a szívét, mint soha azelőtt. Végre megtalálta a helyét a világban, a helyet, amit neki szántak, és pár hónap múltán kiszakították onnan. Soha többet nem láthatja Châtel- Argent kastélyát, barátait, Etienne de Sancerrét és Henri de Grandprét, és Guillaume de Ponthieu-t sem, aki annak idején a testvérévé fogadta. De ami a legjobban kínozta, hogy soha többet nem érintheti meg azokat az aranyszőke fürtöket, és nem ölelheti meg, akit a legjobban szeret a világon: Isabeau-t. Folyamatosan az ő neve csengett a fülében. Hiába utazott távoli országokba, hiába kerülte el Franciaországot, a szomorúság és a reménytelenség mindenhová követte.

Hirtelen felpattant az ágyból, hogy kavargó gondolatait megzabolázza, de amint a naptárat megpillantotta, rögtön le kellett ülnie. Nem gondolt rá, hogy ekkora sokk érheti, nagyobb, mint álmában.

De a dátum minden fájdalmat felülmúlt, és kiszakított egy darabot Ian amúgy is megtépázott szívéből. Pontosan egy éve vette feleségül Isabeau-t!

New Sun - Prológus

Prológus

Más

Hogy milyen vagyok? Ez egy nehéz kérdés. Normális? Erre a felvetésre még csak halványan sem gondolhatok. Tulajdonképpen a normális és a hétköznapi szó az, ami a legkevésbé lefed engem. Ezt persze nem úgy értem, hogy őrült vagyok, csak nem vagyok átlagos. Különc? Ez sem a megfelelő szó. Hiszen a különcök maguk döntik el, hogy nem akarnak olyanok lenni, mint a többiek. Túl sötét vagy épp túl rikító ruhákban járnak, vagy befestik a hajukat, feketére lakkozzák a körmüket, esetleg a viselkedésükkel próbálnak kitűnni. Ami engem illet, én soha nem választottam ezt magamnak. Még a szüleim sem maguk tettek olyanná, amilyen vagyok, vagy legalábbis nem önszántukból. A legmegfelelőbb szó, ami jelen pillanatban és egész eddigi életemben leírt engem a más.

Mindig más voltam, mint a többiek körülöttem. A családom sem átlagos, így ez eleinte nem jelentett problémát. Úgy nőttem fel, mintha észre sem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket. Persze ahogy nagyobb lettem, nekem is feltűntek apróságok, de megpróbáltam ezeket nem észrevenni. Mára azonban tudatosult bennem az igazság. Egyszerűen más vagyok. Anyáék persze jobb szeretik a különleges szót használni.

Hogyan is lehetne hétköznapi, aki nemhogy nem ember, de még csak nem is konkrétan valami más. Mert nem vagyok sem ember, sem vámpír, sem vérfarkas, sem alakváltó, sem valamelyik másik „mágikus” lény. Ahogy mondani szokás, félvér vagyok.

Apa már vagy száz éve vámpír, Anya is az már egy ideje, de amikor születtem még nem volt az. Hétköznapi halandó volt, akkor is, ha nem volt (és még ma sem) átlagosnak nevezhető.
Még a titokzatos lények között is titokzatos vagyok. Nem tartozom egyik csoporthoz sem igazán, inkább ötvözöm a kettő tulajdonságait. A szívem dobog, de gyorsabban, mint bárki másé. A bőröm nem hideg, mint a családomé (sőt, forró!), de ugyanolyan hófehér. Azt a nem túl szerencsés tulajdonságot is örököltem, hogy a bőröm csillog, ha a napra lépek. Emberi mivoltom pedig gyakran pirulásban nyilvánul meg, Apa nagy örömére. És még ezer más dolog van, amiben más vagyok, mint Anyáék, és más, mint az emberek.

Ha ez nem lett volna elég probléma egész életemre (vagyis inkább létemre, mert nem tudom, ezt mennyire nevezhetem életnek), akkor ott volt még egy. Hét éve születtem, mégis olyan vagyok, mint egy tizenhét éves. Olyan gyorsan felnőttem, hogy amit másoknak tizenhét év alatt kell megtanulnia és átélnie, azt nekem hét alatt kellett. Pillanatok alatt végigrohantam a gyerekkoromon, és a kamaszkoromon, hogy végül itt álljak, mint egy majdnem felnőtt. És itt meg is álltam a fejlődésben. Innen nincs tovább, ilyen maradok örökké.

Sőt nem is olyan vagyok, mint egy átlagos 17 éves, hanem sok szempontból érettebb. Ha az ember egy olyan családban nő fel, mint amilyen az enyém, mindenbe beletanul. Főleg ha ehhez még különleges memória is társul, mint az én esetemben. Alice és Rosalie soha nem hagyta, hogy tájékozatlan legyek divatkérdésekben, és mindent megadtak nekem, amire egy kislány vágyhat. Jaspertől megtanultam, hogyan uralkodjak az érzéseimen, Emmettől pedig azt, hogyan védjem meg magam. Carlisle-tól ellestem, miként tudok uralkodni az ösztöneimen, Esmétől pedig megtanultam szeretni. Rajtuk kívül pedig még ott van nekem Apa meg Anya, akik minden kívánságomat lesik, és úgy szeretnek, mint senki mást a világon. (Talán egymást kivéve.) Nagyapa is rendszeresen meglátogat, pedig tudom, milyen nehéz ez neki. Még mindig nem érti teljesen, miért nőttem fel ilyen hamar, miért csillog a napon a bőröm, és valószínűleg még ezer más megválaszolatlan kérdés kavarog a fejében. De már így is többet tud, mint amit tudni szeretne.

De az, hogy más vagyok, még soha nem idegesített ennyire. Apa és Anya kitalálták, hogy nekem iskolába kell járnom, mint a többi gyereknek. Főleg Apa mániája, hogy rendesen kell élnem, és nem hagyhatok ki semmit az életben. - Mindent át kell élned, amit lehet. – mindig ezt mondja. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok olyan, mint mások, és ezt ők is pontosan tudják, nem hallgatnak rám. És a többiek is támogatják ezt a badarságot! Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett mind az iskola mellett voksoltak, amikor a családi kupaktanács elé vittem az ügyet. Hiába minden észérv, nem figyeltek rám. Ilyenkor mindig úgy kezelnek, mint egy hétévest. Minek nekem az iskola, amikor már mindent tudok, amit egy tudnom kell?

Senkinek nem mertem bevallani (még magamnak sem), hogy igazából félek. Félek, mert másnak lenni nehéz. Ezt még a többi korombeli is tudja. A hét évesek és a tizenhét évesek egyaránt.

ÚJ!!!

Sziasztok!

VÉGRE ÚJ FEJEZET!!!!!!! LÁSD LENTEBB!!!!!!

Azok, akik olvassák a fanfictiont, amit most írok, valószínűleg tudják, hogy ez egy olyan fic, ami több regénnyel foglalkozik egyszerre. pl. Harry Potter, Twilight, Eragon stb. Még akkor is, ha jelenleg ez még nem derül ki, csak a későbbiekben lesz kristálytisztán érezhető.

Valószínűleg azt is észrevettétek, hogy mást is írok, nem csak ezt a történetet. A Vámpírfogak például egy egyperces novella, ami egész más, mint az Elmerülve a varázsban, semmi köze nincs az utóbbihoz.

Nemrég azonban indítottam egy szavazást (ami még mindig tart, szóval hajrá! :D), és úgy vettem észre, sokan szeretnének olvasni egy külön Twilight fanfictiont. Mivel ehhez ötletem is van, aminek már régen szeretnék nekiállni, új fanfiction írásába kezdek, ami Twilight alapú lesz. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az Elmerülve a varázsban című írásomat abbahagyom. :D) A fic címe New Sun (Új Nap) lesz. A címről majd még kesőbb írok, de annyit elmondok már most, hogy a Breaking Dawn után játszódik. A ficet valószínűleg 1-2 napon belül elkezdem, de legkésőbb a hét végén.

Ami a többi szavazót illeti, szeretnék mindenkinek örömet szerezni (beleértve magamat is), így aki nem (csak) a Twilightra szavazott, annak is tartogatok egy-két történetet, amik a későbbiekben fognak felkerülni. (Még nem tudom pontosan mikor, ezért nézegessétek a blogot rendszeresen. :D) Harry Potter és Eragon fic is lesz, ígérem! :) Ami a Más kategóriát illeti, várom az e-maileket, hogy milyen könyvekre vagy milyen filmekre, filmsorozatokra épülő ficet szeretnétek. Az e-mail címem: mihoczym@freemail.hu A kívánságokat megpróbálom teljesíteni, de nem ígérek semmit. Addig is olvassátok az Elmerülve a varázsban -t, hiszen ahogy azt előbb is írtam, ez több könyvet érinteni fog.

Végül még valami! Mivel itt az iskola, és ha ez nem lenne amúgy is elég, végzős középiskolás vagyok, tehát jön az érettségi, nem tudom, milyen gyakran lesz frissítés, de megpóbálok gyakran frissíteni. Egy héten egyszer minimum, ez valószínűleg péntek, szombat vagy vasárnap lesz. Addig pedig, hogy közben sem unatkozzatok, régebbi verseimet, cikkeimet osztom meg veletek. Remélem jókat fogtok nevetni rajta! :) Én szoktam, mert nem vagyok egy nagy költő, és nem is voltam az. Ezeket a verseket 12 éves koromban írtam, ez mentségemre szóljon. :) Ha ezt nem akarjátok, ebben a témában is indítottam egy szavazást, szóval szavazzatok! Minden szavazatnak örülök!

ÉS LÉGYSZI ÍRJATOK KRITIKÁT!!!! Ezt legkönnyebben a bejegyzéseknél tehetitek (minden történet alján van egy bejegyzés felirat, nem bonyolult :D) vagy akár a chaten vagy e-mailben, a fenti címen.

Asszem ennyi! Nyugodtan forduljatok hozzám bármilyen kéréssel vagy kérdéssel! (e-mail, chat, bejegyzés) Remélem máskor is visszanéztek!

Sziasztok! Jó olvasást!
Deszy

Elmerülve a varázsban - 5. fejezet

5. fejezet

Álmok és emlékek

Angelus eltűnt, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Eleinte csak álltam a szoba közepén, és meredten bámultam magam elé. Nem éreztem semmit. Sem örömöt, sem bánatot, sem kétségbeesést. Valahogy furcsán átjárt a nyugodtság és a zsibbadás. A gondolataim folyama mintha megállt volna. Annyi információt kellett rövid idő alatt befogadnom, hogy végül csődöt mondott. Mintha külön életet élt volna, és így akarta volna közölni, hogy neki ebből elege volt. A kérdésözön abbamaradt, pedig még milliónyi válaszra vártam. Az eszem éppen csak annyira vágott, amennyire minimálisan szükségem volt.

Sokáig állhattam ott mozdulatlanul mindenféle gondolat nélkül, mert amikor feleszméltem már sötét volt. Tudtam, hogy nem lennék képes lemenni vacsorázni, és előadni, hogy nem történt aznap semmi érdekes. Egész életemet meghatározó események történtek ma, és olyan dolgokat éltem át, ami eddig csak legvadabb álmaimban volt lehetséges.

Végül lefeküdtem. - Ma már semmire nem lennék képes! – gondoltam, így ez tűnt a legésszerűbbnek. Alig hajtottam le a fejem, mély álomba merültem, de még ott sem menekülhettem kavargó gondolataim elől.

Először csak képeket láttam. Mintha az agyam mégis magyarázatot próbálna találni, végigpörgette az egész eddigi életemet. Olyan jelenetek után kutatott, ami bizonyságul szolgálhat arra, ami ma történt. Először egy újszülöttet láttam, akiben felismertem magamat. Bármilyen nagyképűen hangzik is, aranyos baba voltam. Nem volt sok hajam, de az a kevés égnek állt, és semmi nem tudta lelapítani. A szemem kék volt, anya szavaival élve olyan kék, mint a legmélyebb óceán. Összességében cuki voltam. Most pedig láttam magamat, de nem igazán értettem, hogy miért látom magam kívülről. Mielőtt azonban erre magyarázatot kereshettem volna, valami más is feltűnt, és hirtelen sokkos állapotba kerültem. Csecsemőkori önmagamat ugyanis furcsa sárgás fény ölelte körül, és úgy tűnt, ez rajtam kívül senkinek nem tűnik fel az álmomban. Se anyának, se apának. Én viszont tisztán láttam. Ilyesminek képzeltem el az emberek auráját annak idején, de tudtam, hogy ez valami más. Angelus szavai harsogtak a fejemben: „A harmónia körülölel. Már születésedkor így volt.” Szóval igaza lett?

A következő képen már két éves voltam, és a nappali szőnyegén játszottam. Anya a szomszéd helyiségben volt, és a barátnőivel beszélgetett. Néha persze benézett hozzám, hogy megbizonyosodjon arról, nem esett bajom. Most azonban ott ültem, a beszélgetés zaját csak halványan érzékeltem, mert mással voltam elfoglalva. Most nem a halvány fény volt, amin a 17 éves önmagam meglepődött, hanem az, hogy a szobában nem voltam egyedül. Egy sereg barát vett körül, a legapróbb tündértől és törpétől, beszélő állatokon keresztül az unikornisokig. Nem emlékeztem rá, hogy bármikor képzelt barátaim lettek volna, de tudtam, hogy ezek a lények nem is azok. Teljesen valóságosak voltak. Olyannyira, hogy a pici én megérinthette őket, simogatta és kényeztette az unikornisokat, játszott a törpékkel, és fittyet hányt arra, hogy ezek az élőlények nem is létezhetnének. Vidáman nevetgélt és már egy-két szót is elcsíphettem a „társalgásból”, ami persze nagyrészt nem szavakkal zajlott.

Aztán másik jelenet következett. Három-négy éves lehettem. A kedvenc nyuszis pulcsimat viseltem, és az oviban voltam. Egyedül játszottam az egyik sarokban, senki nem akart a közelembe jönni. Úgy elkerült a többi gyerek, mintha leprás lettem volna, pedig valószínűleg nem is ismerték a szó jelentését. Én pedig csak játszottam a bűvészkészletemmel, anélkül, hogy észrevettem volna ezt. És visszagondolva akkor még nem érzékeltem ilyesmit. Teljesen elégedett voltam az én kis világomban, amit magamnak teremtettem. Viszont most, amikor mindezt 17 éves fejjel néztem, rájöttem, mi volt a jelenség oka. A gyerekek látták a fényt. Ez a bizonyos harmónia körülbelül két-három méteres körzetben ölelt körbe, még tovább nőtt azóta, amilyen babakoromban volt. Az egyik gyerek ekkor megpróbált kapcsolatot teremteni velem.

- Mit játszol? – kérdezte egyszerűen.

- Gyere ide, és megmutatom! – feleltem hasonló egyszerűséggel. Láttam, hogy tétovázik. Nem tudta, hogy mit tegyen. Bemerjen merészkedni a fura fénybe, vagy inkább hagyja a csudába az egészet? Végül tett egy tétova lépést felém, de amikor a fény már csak milliméterekre volt tőle, meggondolta magát. Megfordult, és elszaladt.


A kép eltűnt, hogy egy másiknak adja át a helyét. Az elsős farsangi bál, ahol tündérnek öltöztem. Végignéztem az egész estét a jelmez felöltésétől. Vidáman illegettem magam, és úgy éreztem végre valóban tündér lehetek. Visszagondolva varázslatos verseny volt. A felvonulás után anyáéknak nem sikerült lerángatni rólam a jelmezt, bárhogy könyörögtek. Közöltem velük, hogy én nem csak tündérnek öltöztem, én az is vagyok, ezért megillet a ruha és a varázspálca. Végül láttam, ahogy legyőztem anyáékat, és tündérként bújhattam ágyba.

Újabb kép. A nyolc éves Lizi a hátsó kertben bujkál a szülei elől, akik rá akarják venni, hogy csinálja meg a leckéjét. De őt nem lehetett csak úgy megzabolázni. Kiszökött, és a rejtekhelyén, a garázs mögötti bokor mellett ücsörög egy könyvvel, és azt bújja. A fantáziája messze jár, egy másik, ennél csodálatosabb világban, ahol nincsenek házi feladatok, csak rengeteg kaland.

Tizenegyedik szülinap. Reméltem, hogy ezt nem kell újra végigszenvednem, de úgy tűnik, mégis. Reggeltől lestem az ablakokat, és vártam a levelem, ami nem jött. Egy ártatlan erdei bagoly sem repült az utcán, nemhogy egy olyan, aki levelet szállít. Aztán a szüleim arckifejezése, amikor nem értik, hogy miért vagyok szomorú. Hiszen megkaptam minden ajándékot, amit szerettem volna! Akkor mi lehet a baj? A kedvükért mégis próbálok magamra erőltetni némi jókedvet, de ekkor jön a végső döfés: a torta. Egy hatalmas bagoly alakú torta, olyan, amiről csak álmodni mertem, de ez is csak a szörnyűséget juttatja eszembe: azt, hogy én is kvibli vagyok. Oda minden reményem! Mintha egy hatalmas tőrt forgattak volna meg a szívemben. Bánatomban a szobámba rohanok, anélkül, hogy felvágnám a tortát, és egész este csak sírok megállíthatatlanul. Az érdekes mégis az, hogy még ezekben a szörnyű percekben is körülleng a sárga fény.

A két évvel későbbi képen látom magamat, amint iskolába igyekszem. Olyan vagyok, mint egy árnyék. Gépiesen beszélgetek mindenkivel, úgy teszek, mintha semmi baj nem lenne. Az arcom sápadt, a szemeimben pedig ott a szomorúság, de ez senkinek nem tűnik fel. Hiszen nevetek a vicceken, minden iskolai programra elmegyek, moziba járok és táncolok. Csak én tudom, hogy legbelül ordítok. Sem vidám nem vagyok, sem boldog. Félemberré váltam. Senki nem segíthet rajtam, legalábbis akkor ezt hittem.

Aztán a jelenetbe lassan bekúszik egy másik. Angelus, amint elmondja a kiválasztott történetét. Én, ahogy ott állok Roxfort udvarán. A Szükség Szobája. És végül az a csodálatos szempár! Az erdő, a magas, izmos fiú az éjfekete hajával!

De aztán egyik pillanatról a másikra valami megváltozik. Ez már nem az a jelenet. Ugyanott állunk, az erdő közepén, de tudom, hogy máskor. A fiú közelebb sétál, és mélyen a szemembe néz. Finoman végigsimít az arcomon a kézfejével, és a legnagyobb természetességgel, mintha minden nap ezt tenné, lassan, nagyon lassan közelebb hajol. Tudom, hogy meg akar csókolni, és meglepetésemre én is természetesnek érzem, hogy visszacsókoljak.