Irány az Északi-sark!

Karácsonyi történet!

Irány az Északi-sark!


Az emberek azt hiszik, hogy a Mikulás nem létezik. Hiszen hogyan is létezhetne? Több száz éve osztja az ajándékokat, anélkül, hogy meghalna. Az Északi-sarkon él és mégsem fagy meg. Rénszarvasszánon repül. És ráadásul a világ összes gyerekének képes kiosztani az ajándékokat egyetlen éjszaka alatt. Ezen állítások külön-külön is abszurdnak tűnhetnek mindenkinek, nemhogy így együtt.

De nem így a gyerekeknek. A gyerekekben még van elég hit ahhoz, hogy elhiggyék, a világ tele lehet csodákkal, és ilyenformán miért is ne létezhetne egy szakállas öregember, aki minderre képes? Az egyik kedvenc karácsonyi filmem magyarázza meg ezt a legjobban, a Télapu. „Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem.”

És hogy én melyik kategóriába tartozom? Hiszem, ha látom? Vagy látom, ha hiszem? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én az utóbbi csoportot erősítem. És nem csak azért, mert még én magam is gyerek vagyok, hanem mert az egész életem egy nagy csoda. Még a létezésem is.

Mert ki vagyok én? Renesmee Cullen, egy vámpír és egy volt halandó félvámpír- félember lánya, aki alakváltó farkasok és vérszívó rokonok közt él.

De pont ebből kifolyólag fenntartásaim is vannak a Télapó létezésével kapcsolatban. Túl korán érek, túl gyorsan tanulok ahhoz, hogy az eszem ne súgja mindig azt: Nem lehet valóság!

6 éves vagyok. Legalábbis annyinak nézek ki, és ez a szám áll a papírjaimban is. Anya és Apa (na és persze Jacob bácsi) féltőn vigyáznak rám, de ezekre a kérdéseimre ők sem tudják a választ.

És hogy mit tehetek én ilyenkor? A válasz egyszerű. Én magam járok utána.


*


Nem mondom, hogy könnyű volt. Ezt sose állítanám. Egy rakás vámpírral egy fedél alatt, kifinomult érzékekkel rendelkező farkasokkal a házunk körül, megszökni otthonról nem könnyű. A legnehezebb Apa átverése volt, hiszen ő szó szerint olvas a gondolataimban. De mégis sikerült. Éjszaka, amikor Anya és Apa átmentek a saját házunkba, rám pedig Esme és Rosalie vigyáztak, jött el az én időm. Egyikük sem tud olvasni a gondolataimban, nem befolyásolják az érzéseimet, úgy, mint Jasper, és nem látják a jövőmet sem. Amikor azt hitték, hogy elaludtam, és elmentek, én rögtön kipattantam az ágyból, és már másztam is ki az ablakon.

Hátamon a táskámmal - amit jó előre megpakoltam tejjel és sütivel (mégsem mehetek a Mikuláshoz üres kézzel)- indultam el a sötét erdő felé. Vezetni még nem tudtam, szóval hiába volt tele a garázs gyorsabbnál gyorsabb versenyautókkal, gyalog kellett nekivágnom az útnak. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyors, mint Apa vagy Anya, de azért olyan lassú sem, mint az emberek.

Bármilyen sötét volt is, nem féltem. Mi veszélyesebb lehet nálam az erdőben? Az idegen vámpírok nem árthatnak nekem, a farkasok, akiket jól ismerek, szintén nem bántanának, szóval nyert ügyem volt.

Az út hosszú volt, és végtelen. Ahányszor csak tudtam, megálltam vadászni, sőt, még a tejre és a sütire is ráfanyalodtam, de ezeken a szüneteken kívül nem álltam meg. Volt nálam egy térkép, így gond nélkül haladtam Észak felé. Éreztem egy kis bűntudatot a családom miatt, biztosan nagyon aggódnak. De hagytam nekik levelet, szóval tudni fogják, hol vagyok.

Kedves Anyu és Apu!

Tudom, hogy nagyon aggódni fogtok, ha nem találtok a házban, de nem tegyétek! Jól vagyok. Elindultam, hogy megkeressem a Télapót. Van nálam meleg kabát, sapka, kesztyű és sál, szóval nem eshet bajom.

Puszi:
Nessie

Ez az én kis kalandtúrám, és senki nem tarthat vissza, még ők sem.

Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, amitől először megijedtem. Valaki követett. Ágak törtek mögöttem, és valaki lihegett. Aztán megéreztem azt a furcsa szagot (ázott kutya), és tudtam, hogy Jake bácsi az.

Megfordultam, és vidáman rohantam arra, ahonnan a szagot éreztem, és amikor megtaláltam, belefúrtam a fejem a puha bundájába. Először csóválta a farkát, örült nekem. Aztán pár perc múlva eltolt magától, és tudtam, hogy mit akar. Jól ismertem. Hagytam, hogy elvonuljon az egyik bokor mögé, és átalakuljon.

- Nessie, nem tudod, hogy aggódtam érted! – futott felém, már mint ember. Amikor odaért hozzám, felkapott a földről, és szorosan a mellkasához szorított.

- Tudok magamra vigyázni – feleltem sértődötten, de valójában nagyon örültem, hogy itt van.

- Anyád belepusztul a félelembe! – dorgált tovább.

Erre már nem tudtam szavakkal válaszolni, inkább finoman megérintettem a vállát, és használtam a képességem. Megmutattam neki, hogy ezt a küldetést márpedig teljesíteni fogom, mert addig nem nyughatok, amíg nem kapom meg a válaszokat.

- Olyan csökönyös vagy, mint Bella – motyogott olyan halkan, hogy ha nem vagyok félig vámpír, valószínűleg meg se hallom.

- Veled megyek – folytatta már normális hangerővel, és olyan határozott volt ez a kijelentés, hogy ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy elkísérjen. És nem is akartam, hiszen ő az én védőangyalom, örülök, hogy velem jön.

Újra elvonult a bokor mögé, és farkasként tért vissza. Lefeküdt előttem, és én gondolkodás nélkül a hátára ültem. Így indultunk tovább északra, én és Jake bácsi.

Az aggodalmam is elmúlt, hogy Anyáék izgulnak, hiszen tudtam, hogy Jake gondolatait farkasként hallotta Seth és Leah is, és mint Alfa, biztos utasította őket, hogy szóljanak a családomnak, hogy jól vagyok.

Nevetnem kellett, ahogy belegondoltam, hogy milyen kifejezés ülhetett Leah arcán, amikor megtudta, hogy megszöktem. Amúgy sincs oda értem, hát még akkor, ha én adok neki munkát. Ezt a képet megmutattam Jacobnak is, és tudtam, hogy nem járhatok messze az igazságtól, mert a mély farkasnevetés közben bólintott egyet.

Az út ezután már kellemesebben telt, mert ott voltunk egymásnak Jake bácsival, és már nem unatkoztam annyira.

*

Amikor hazaértünk, Anya és Apa rögtön megöleltek, és úgy szorítottak, hogy azt hittem megfulladok. Az egész család a ház előtt várt ránk, amikor meghallották Jacob bácsi lihegését, és Apu természetesen a gondolatainkat is. Alice néni arca elgyötört volt. Látszott, mennyire kínozta a gondolat, hogy nem láthatja a jövőmet, mert velem van egy farkas.
Egy hónap szobafogság. Ez a büntetésem. Persze úgysem fogják betartatni, csak nem akarják, hogy máskor ilyen „őrültséget” csináljak.

De megérte. Tényleg. Mert végre tudom az igazságot! És most szeretnék megérinteni minden embert, vámpírt és vérfarkast a Földön, hogy mindenki tudja, hogy a Télapó igenis létezik. És valóban léteznek csodák, még ha nem is olyan formában, mint azt gondoljuk.

A képességemmel legszívesebben mindenkinek megmutatnám, amit én láttam. Egy magas, nagyhasú, hosszú szakállú, piros ruhás öreget, aki ennek ellenére nem teljesen olyan, mint amilyennek mindenki elképzeli. Mert bár a Mikulás közkedvelt ábrázolása hellyel-közzel igaz, néhány dolog a mesékből és gyermekdalokból kimaradt. Csak én tudhatom, hogy a Mikulás szeme aranybarna színű, és hogy alatta sötét karikák ülnek. És azt is csak én tudom, hogy az arca nem pirospozsgás, sokkal inkább sápadtnak nevezhető, viszont bőre csodásan csillog, ha rásüt a Nap. A bőre jéghideg, de nem azért, mert fázik az Északi-sarkon. És hogy hogyan teljesíti minden gyerek kívánságát egyetlen éjszaka alatt? Legyen elég annyi, hogy neki és Télanyónak is vannak képességeik, csakúgy, mint nekem és Apáéknak.

De persze nem érinthetek meg minden embert, és őriznem kell a titkot. Szóval, ha ezt elolvassátok, kérlek ti is tartsátok titokban, amit megtudtatok! De annyit azért mindenkitől kérhetek: Higgyetek a csodákban, mert léteznek, ha nem is úgy, ahogy azt mi elképzeljük!

Ha tetszett, és szeretnétek más karácsonyi történeteket is olvasni, látogassatok el a másik blogomra, ahol több hasonlót találtok, nem csak tőlem. Címe: http://www.karacsonyvarazsa.blogspot.com Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Cullenék karácsonya -1.

Breaking Dawn SPOILER!!!

Cullenék karácsonya -1.

Bella és Edward

Életem legjobb és egyben legrosszabb karácsonyára készültem. Hiszen hogyan is lehetne boldogtalan a karácsony, ha életem szerelme és életem legnagyobb kincse velem vannak? Ez volt az első közös karácsonyom Edwarddal, Renesmee-vel és az új családommal. Minden pillanatban éreztem Edward karját a derekamon, és láttam a képeket, amiket a lányom küld nekem különleges képességével.

Lányom. Még most is furcsa ezt kimondani, pedig olyan, mintha mindig velem lett volna. Már el sem tudok képzelni egy olyan világot, ahol ő nem létezik. Mindenki létét megtölti melegséggel, szeretettel és élettel.

Másrészről viszont, a karácsonyi készülődés még emberi életemben is idegesített. Képzeljétek most el ezt egy felpörgött Alice-szel, és azzal a ténnyel, hogy aludni sem tudok, tehát még éjszakánként sem menekülhetek.

Alice már egy teljes hónapja a karácsonyi ünnepséget tervezgeti. Girlandokat vásárol, és mindenféle gyertyákat meg égőket, nem is beszélve az ajándékokról. Azt persze nem hajlandó elárulni, hogy mit kapok tőle. A meglepetés a fontos. – Ez Alice alapelve.

Attól félek megint túllőtt a célon. Edward tudja, mit kapok (Alice nem is tudná eltitkolni előle, hála Edward képességének), de ő sem mondja meg. Hát igen, ilyen, ha az ember élete párja talpig úriember.

December 24-én este Renesmee-t alig tudtuk lefektetni. Hiába vetettünk be minden praktikát, amit ilyenkor lehet: hogy a Mikulás csak azoknak hoz ajándékot, akik alszanak és hasonlók, nála ez nem használt. Próbálta elhitetni, hogy már nem hisz a Télapóban, hogy felnőttebbnek tűnjön. De bármilyen hamar nőtt is, bármennyivel érettebb volt is a koránál, a szíve mélyén még most is gyerek.

Amikor végül mégis elaludt, nem tudtam elszakadni a látványtól. Csakúgy, mint sok másik éjjel, most is az ágya fölött álltam, és néztem, ahogy álmodik. Olyan nyugodt volt, és annyira szép. Egyszerre láttam benne azokat, akiket a legjobban szeretek. Edward és én egyesültünk benne, de felfedeztem benne Charlie-t is. És bár tudom, hogy ez lehetetlen, mert nem vérrokonok, de láttam rajta Esme szeretetteljes vonásait, Rosalie szépségét és Alice törékeny kecsességét. Ehhez a gyönyörű látványhoz, csak egy másik kép volt hasonlítható: Edward.

És amint megjelent a gondolataimban az a mézszínű szempár, már ott is állt mögöttem, és hátulról átölelt. Néhány percig együtt néztük, ahogy Renesmee alszik. Edward a fülembe suttogva mesélt lányunk álmairól, és rájöttem, akárhányszor élem át ezt a jelenetet (mert már sokszor előfordult), sohasem fogom megszokni. Ha lenne szívem, most olyan hangosan dörömbölne, ahogy csak tud, és az érzelmeim mélysége könnyeket csalna a szemembe. Annyi megpróbáltatás és harc után itt állok a két számomra legkedvesebb élőlénnyel, és maradéktalanul boldog vagyok.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a hajnal első sugarai betörtek az ablakon. Karácsony volt. Edward ekkor hátulról elém nyújtott egy dobozt, és szerelmesen a fülembe súgta:

- Boldog karácsonyt! – A lehelete csiklandozott, és ettől borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy elmosolyodik. Na, ez sem fog megváltozni soha. – Ez persze csak az ajándékod egyik fele, a nagyobbikat este kapod meg.

Bontogatni kezdtem, és amikor a csomagolópapírt téptem le, átfutott a fejemen egy régi emlék. Ugyanebben a házban történt, de mintha már évezredek teltek volna el azóta. Még most is láttam, ahogy Jasperen úrrá lesz a szomja, és érzem, ahogy az üvegszilánkok a karomba fúródnak. De arra is emlékeztem, hogy ez az érzés semmi nem volt ahhoz képest, amit az utána következő néhány hónapban éreztem.

De tudtam, hogy a mai nap nem a szomorúságé, és gyorsan elhessegettem az előbbi képeket, és a jelenre koncentráltam. A csomagolópapír alól egy zenedoboz bukkant elő. Egy csodálatosan kidolgozott, gyönyörű darab. De a legszebb az volt, amikor kinyitottam. A fülemben felcsendült a jól ismert dallam, a saját altatódalom. Akárhányszor hallom, mindig átjár a szeretet, a szerelem, a szenvedély, a ragaszkodás és a melegség végigterjed az összes tagomban. Persze képletesen, hiszen ez egy vámpírnál nem lehetséges.

De ha az altató nem lett volna elég, a kis dobozka közepén három alak forgott körbe-körbe a zene ritmusára. Az ÉN családom. Egymást átölelve álldogáltunk Edwarddal. Szerelmem arcán a szokásos mosoly ült, amit úgy imádok. Előttünk pedig ott volt a mi kis csodánk, a lányunk, Renesmee. Egyik kezében egy plüss oroszlánt, a másikban pedig egy plüss bárányt szorongatott.

Ha tudtam volna sírni, most garantáltan potyogtak volna a könnyeim. De mivel nem tudtam, csak megfordultam, és egy csókkal fejeztem ki, amit szavakkal nem lehetett. A csókunkban egyszerre volt szenvedély és hihetetlen gyengédség. Nem tudom, meddig tarthatott, de úgy éreztem, órák teltek el, amíg ajkaink egymást kényeztették. Amikor végül mégis elhúzódtunk egymástól, elérkezettnek láttam az időt, hogy Edward megkapja az ajándékát tőlem.

- Akkor most jöjjön az én meglepetésem neked. Tiéd egy teljes nap. A mai. Sokat gyakoroltam, szóval azt hiszem, sikerülni fog – Edward kíváncsian nézett rám, és örültem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek lehetnek titkai előtte. Csak az én ajándékom lehet meglepetés számára.

Miközben ezt végiggondoltam, kutakodni kezdtem a fejemben, a pajzsom forrása után. A pajzsom harcolt, hogy megvédjem, de már majdnem egy év eltelt az első próbálkozásaim óta, és azóta sok tekintetben erősebb lettem. Többször próbálkoztunk Edwarddal, hogy néhány percnél tovább távol tartsam magamtól, de nem sokszor sikerült. Valami mindig elvonta a figyelmem, vagy egyszerűen csak elfáradtam. De Edward nem tudhatta, hogy egy ideje egyedül is gyakoroltam, hogy ma teljesíthessem az ő legnagyobb kívánságát.

Néhány másodperces küzdelem után sikerült a pajzsomat felemelnem, és tudtam, hogy már menni fog. Ilyen messzinek még sosem éreztem.

Edward végig értetlenül nézett, várva, hogy mi lesz az ajándéka. Persze karácsony előtt többször elmondta, hogy ő már rég megkapta a legnagyobb ajándékokat tőlem: először a szerelmemet, aztán Renesmee-t.

Aztán egyszer csak észrevette a változást, csodálatos fény kezdett csillogni a szemében és az egész arcán megjelent valami földöntúli gyönyör. Én csak egy dologra tudtam gondolni, tudva, hogy ő is hallja: Szeretlek.

Eclipse Movie Countdown Official Teaser Poster

Találkozás

Ezt a novellát irodalom órára írtam, ez volt a házi.z alapja Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel... című novellája, amiben az író találkozik saját fiatalkori énjével. Ilyet kellett írnunk nekünk is. Remélem tetszeni fog. (Ja, és aki olvasta a Sírnak a fák című novellámat, annak a bevezetés és a befejezés ismerős lehet. :D)

Találkozás

 
Ősz volt. Könnyeztek a fák. Nem úgy, mint mikor tavasszal közvetítik az éltető esőt a megújuló természetnek. És nem is úgy, mint mikor nyáron frissítő zápor hull alá, zápor, amit mindenki vár, aminek mindenki örül. A cseppek lassan hulltak alá a lombok közül, nem kérdeztek semmit. Hallottam minden csöppenést, mint a szívdobbanásokat. A vízcseppek apró patakokként folytak végig a pályaudvar betonján, amíg várakoztam.

Már alkonyodott, mikor megjött a vonat, és felszálltam. Örültem, hogy hazamehetek a hosszú, fárasztó munkanap végén. Alapvetően ez sem különbözött a többi hétköznaptól, mégis valami furcsa érzésem volt egész nap: mintha valaki figyelt volna. Épp ezen gondolkoztam, amíg ülőhelyet kerestem a vonaton. 

És akkor megláttam őt. Háttal ült nekem, így először nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő az. 18 éves lehetett. Félhosszú, barna haja a válláig ért, de semmi különleges nem volt benne. Hiszen bárkinek lehet ilyen haja! Hogyan is lehetne ő az? 

De ahogy jobban megnéztem, eltűnt minden kétségem. Hogy miért? Az ablak mellett ült, és meredten bámult ki rajta. Az a fejtartás az ő sajátja. Emlékeztem rá, hogy ha valami foglalkoztatta, mindig oldalra döntötte a fejét – épp úgy, mint most – és olyan volt, mintha nem ezen a világon járna. 

Úgy tűnt, a szívem is megismerte, mert minél tovább néztem, annál hevesebben dobogott. 

Remegő lábakkal sétáltam közelebb, és leültem a vele szemközti ülésre. Olyan volt, mintha észre sem vett volna. Mélybarna szemei meg sem rebbentek, rezzenéstelenül bámult a semmibe. Végül a vonat elindult, de ő még mindig nem reagált. 

Én pedig nem tudtam nem bámulni. Megvizsgáltam arcának minden apró részletét, és összehasonlítottam azzal, amilyen kép a fejemben élt róla. Hihetetlen, de éppen olyan volt, mint régen. Mintha csak az emlékeimből lépett volna elő. Szemüvege, mint mindig, most is koszos volt, és lecsúszott az orrán, de úgy tűnik, ez őt nem zavarta. Sápadt, pattanásos arca, keskeny ajkai nem fejeztek ki semmilyen érzelmet, pedig régen mindig a vidámság bujkált minden arcvonásában, még akkor is, ha szomorú volt. Még amikor a legnagyobb bánat gyötörte is, képes volt azt palástolni, elrejteni a külvilág és önmaga elől, és vidámnak mutatkozni. De most nem. Nem tudtam, mi rázhatta meg ennyire. 

Meg akartam kérdezni, tudnom kellett az okát, de először nem mertem. Hogyan szólítsam meg? Miként kérdezhetném meg tőle ezt ennyi év után? Végül rászántam magam, és nehézkesen kinyögtem egy rövid kérdést: 

- Nem ismersz meg? 

Ekkor végre megmozdult. Fejét lassan felém fordította, és a szemembe fúrta tekintetét. Olyan kutakodó volt a pillantása, hogy muszáj volt elfordulnom. 

- De igen – válaszolta egyszerűen, és újra a mellettünk elsuhanó tájat kezdte bámulni. 

- Hát akkor? – kérdeztem zavartan. Nincs hozzám kérdése? Nem szeretné tudni, hogy mivé váltam? 

Nem válaszolt, csak töretlenül meredt a tájra. 

- Tudom, hogy csak a legközelebbi ismerősöknek nyílsz meg, de most rólam beszélünk. Csak érdekel, hogy mi van velem, nem? 

- Már tudom – mondta lemondóan. 

A furcsa érzés! Hát tényleg figyelt valaki, nem tévedtem. Mégis, amilyen hangsúllyal válaszolt, az a szívembe tépett. 

- Nem tetszik az életem? 

Hallgatás. Nem felelt. 

- Közgazdász lettem. Nem is akármilyen, sikeres vagyok. A szakmában mindenki ismeri a nevem – meséltem büszkén. 

Újabb csönd. 

- Van egy lakásom - folytattam a dicsekedést - megmutatom, ha eljössz. 

Megint rám nézett, és láttam a szemében, hogy elítél. 

- Hol a ház? Hol a saját könyvtárszoba? 

- Azt nem tudtam… 

- Hol vannak a gyerekeid, a férjed? 

- Még nem… én nem… - dadogtam. 

- Értem – mondta gúnyosan, és újra kinézett az ablakon. 

- Világkörüli út? Más emberek segítése? Saját regény? Világhír? Van bármi is, amit megvalósítottál ezek közül? 

Lehorgasztottam a fejem, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, amit ő még nem érthet. 

- Te még nem élted át azt, amit én már igen. Nem tudhatod, miket kérsz számon rajtam! 

- Lehet. De hová tűntek a vágyaid, az álmaid? Mindig azok tartottak életben, a legnehezebb időszakokban is. Az egész életedet jelentették. Hogyan adhattál fel mindent? Hogy tehetted? 

Akartam neki válaszolni. Tényleg. Megmagyarázni, hogy ez nem olyan egyszerű. De hazaértem, le kellett szállnom. Nem tudtam, miként búcsúzhatnék el tőle. Meg akartam kérni, hogy jöjjön velem, de megelőzött: 

- Szia! – köszönt egyszerűen, és ezzel az egy szóval kifejezte, hogy látni sem akar. 

Nehéz szívvel indultam el, de muszáj volt. Nem akart engem. 

Amikor leszálltam a vonatról, csak úgy száguldoztak a fejemben a gondolatok. És ő még kihajolt az ablakon, és utánam szólt: 

- Gyáva vagy! Hogy merted eldobni az összes álmunkat? Csalódtam benned! 

Az utolsó mondatot már csak suttogásként érzékeltem, és abban sem voltam biztos, hogy nem csak a szél játszott a hallásommal. Mégis, még percekig ott csengtek a szavai a füleimben. Az érzelmeim megbénítottak, így sokáig csak álltam ott egyedül, a vasútállomás közepén. Vajon neki van igaza?

Amíg álltam, a szél még jobban feltámadt. Éreztem, hogy a hajamat ide- oda dobálja, hallottam, ahogy kukákat dönt fel, de nem érdekelt. Egészen addig, amíg a lábam elé nem fújt egy darab papírt. Egy életmód tanácsadó hirdetése volt, és a következő feliratot olvashattam a papíron: „Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem.” – Paulo Coelho 

Körülöttem sírtak a fák. Nem életet adón, nem frissítőn. A cseppek sűrűn hulltak alá, és már nem érdekelt az sem, hogy nem kérdeznek. A szívdobbanásaim sem követték a csöppenések ritmusát. Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt. De a fák könnyei csak hulltak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg éreztem, hogy elnyelnek engem is.

Sírnak a fák

Sírnak a fák

Könnyeztek a fák. Nem úgy, mint mikor tavasszal közvetítik az éltető esőt a megújuló természetnek. És nem is úgy, mint mikor nyáron frissítő zápor hull alá, zápor, amit mindenki vár, aminek mindenki örül. A cseppek lassan hulltak alá a lombok közül, nem kérdeztek semmit. Hallottam minden csöppenést, mint a szívdobbanásokat. Minden placcsanás a szívembe tépett, nem kérdezve, én mit akarok.

*

Szomorú napra ébredtem, még akkor is, ha ezt magamnak sem ismertem be. Az ünnep szele már egy hónapja kísértett. Éreztem, hogy minden nappal közeledik, minden nappal kicsit jobban a szívembe markol, hogy mire eljön a nagy nap, teljesen meggyötörjön. És a nap eljött, csakúgy, mint eddig minden évben. Valentin- nap, a szerelmesek ünnepe, amit én tizenhat éve magányosan élek át.

Szörnyű előérzetem volt, amikor felkeltem, de nem foglalkoztam vele. Mint egy gép, felkeltem, elmentem az iskolába, és még nevetnem is sikerült. Összességben nem történt semmi szokatlan. Ha nem lett volna február 14-e, minden teljesen hétköznapi lett volna. Kivéve a furcsa szorítást a gyomromban és a mellkasomban, ami valami fájdalmat jósolt.

Amikor az iskolából hazafelé leszálltam a buszról, megint az a szokatlan érzésem volt. Valami tompa fájdalom. Azt hittem azért van, mert megint elfelejtettek. De ahogy indultam a házunk felé, már távolról láttam a fehér autót a házunk előtt. Anya itthon van! De miért? Mit keres itthon ilyen hamar?

A furcsa fájdalom a mellkasomban egyre erősödött, a szívem hevesen dobogott, miközben meggyorsítottam a lépteim. Éreztem, ahogy a kétségbeesés végigáramlik a testemen, mintha csak a vérembe keveredett volna. Ahogy elöntötte minden tagom, a lábam egyre gyorsult, és a fejemben szörnyű képek sorjáztak. Úgy tűnik, a szörnyű előérzet mégsem volt megalapozatlan. Nem csak a Valentin- nap közeledése okozta?

Mire elértem a kaput, már szabály szerint lihegtem, de nem érdekelt. Semmi sem állíthatott meg, meg kellett tudnom, mi történt.

Amikor feltéptem az ajtót, Anya az étkezőben volt. Elém jött. Lassan sétált felém. Láttam a fájdalmat az arcán, az elgyötörtséget, és azt is, hogy sírt. Fekete ruhát viselt. És semmit nem kellett kérdeznem. Apa. Tudtam, anélkül, hogy bármit mondott volna.

A könnyeim, mintha a semmiből törtek volna elő, elöntötték az arcomat. Anya közelebb lépett, és átölelt. Percekig álltunk így, és együtt zokogtunk. Aztán mégis megszólalt, nehezen formálva a szavakat: - Apa meghalt.

Ez a mondat örökre az elmémbe ivódott, kitörölhetetlenül. Addigra már tudtam, mi történt, de hallani szörnyű volt. Leírhatatlan. Először nem csak szomorúságot éreztem, sokkal inkább kétségbeesést. Olyan őrület volt, amit nem akarok még egyszer átélni. A tudatos énem elveszett, hogy átadja a helyét az érzelmeknek. A bánat, a kétségbeesés, az üresség, a fájdalom, a tanácstalanság egyszerre lepték el mindenem. A könnyeim pedig csak folytak, mint a záporeső. A szemeim kifogyhatatlan szökőkútnak tűntek.

Aztán az érzelemáradat eltűnt, olyan gyorsan, mint ahogy jött. Az irányítást átvette a tudatos énem, és nem hagyott helyet az érzelmeknek. Fel kell hívnom a barátnőimet. Szólnom kell nekik, hogy tudják, mi történt. Beütöttem az egyikük számát, egymás után minden gombot, anélkül, hogy gondolkodtam volna. A kezeimet valami láthatatlan erő vezérelte. Felhívtam, és elmondtam, mi történt. Egy mondat volt az egész. Egy rövidke mondat. Életem legfájdalmasabb mondata. A halál szó ott visszhangzott a fülemben még pecekig. Tudtam, hogy a többieknek is szólnom kéne, de nem volt rá erőm.

Csak egyvalamire tudtam gondolni: hogy nincs fekete ruhám. Nevetségesnek tűnt, hogy ez jár a fejemben, de nem tehettem róla. Az irányítás kicsúszott a kezeim közül. Könnyekkel a szememben turkáltam a szekrényben. Kiborogattam minden fiókot, minden polcot átkutattam, amíg ráakadtam egy régi, kinyúlt fekete pólóra, és egy fekete nadrágra.

Fekete.

Fekete.

Fekete.

Minden sóhajjal egy patak folyt végig az arcomon. Sokszor sírtam már életemben, de ilyen könnyekkel még nem találkoztam. Ezeket nem azért ejtettem, mert valami meghatott, nem azért mert féltem, és nem is azért, mert szomorkodtam. Nem. Szomorú voltam. Igazán szomorú. Azt hiszem, ezelőtt nem is tudtam, mi az igazi szomorúság.

Nem látom többet. Többé nem ölel magához, nem szólít babának, mint mindig. Annyi mindent nem éltünk át együtt. Furcsa volt belegondolni, hogy soha nem hallottam énekelni, és most már nem is fogom. Annyi mindent nem élhetünk már át. Nem lesz ott a ballagásomon, nem ismeri meg a jövendő férjem, nem látja majd az unokáit! A szomorú gondolatok megállíthatatlanok voltak. A semmiből jöttek, és csak gyűltek és gyűltek.

Aztán az elmúlás gondolata mindenem átjárta. Volt és nincs. Mind eltűnünk. Mindenki, akit szeretek, meg fog halni. Anya és a testvéreim. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, ahol ők nincsenek. Hogy tud az ember elviselni ennyi fájdalmat?

Sose voltam vallásos. Nem tudom, hiszek-e Istenben. Valamikor azt gondoltam, létezik, máskor pedig azt, hogy nem. De hogy élhetnék úgy, hogy nem hiszek a mennyországban? Hinnem kell abban, hogy Apa még most is létezik valahol, és boldogan és büszkén néz le rám.

Halál. Én is meghalok egyszer. Meghalok, és olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. Vajon fognak emlékezni rám? Hagyok magam után bármit, ami itt lesz, ha én már nem?

*

Sírtak a fák. Nem életet adón, nem frissítőn. A cseppek sűrűn hulltak alá, és már nem érdekelt az sem, hogy nem kérdeznek. A szívdobbanásaim sem követték a csöppenések ritmusát. Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt. De a fák könnyei csak hulltak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg éreztem, hogy elnyelnek engem is.

Elmerülve a varázsban - 12. fejezet

12. fejezet
Talán

- El kell tűnnöd! – kiáltotta hevesen, de valahogy az információ fontossága nem jutott el a tudatomig. Hiszen végre hallottam a hangját! Még jobb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyszerre volt mély, de simogatóan bársonyos. Olyan hang volt, amit soha nem felejt el az ember, ha már egyszer hallotta.

- Menned kell, mert jönnek a többiek! Nem akarom, hogy bántsanak!

Csak most figyeltem fel a hangjából érződődő aggodalomra. Aggódik értem! Csodálatos érzés volt, ami elnyomott bennem minden mást. Ekkora boldogság talán még soha nem ért!

- Hallod, amit mondok?

- Öö… Igen – találtam végül meg mégis a hangomat, de egy teljes mondatot nem tudtam volna kimondani. A hangom rekedtesen csengett, mert a torkom fájdalma még nem enyhült. Viszont ahogy kinyitottam a szám, alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne vessem rá magam. A bűz nem csökkent, de a szomjam erősebb volt. A vére csábított.

- Akkor indulj! Menned kell.

- De…

- Erre most nincs időnk. Sietned kell – miközben ezt mondta hosszú léptekkel még közelebb jött hozzám, és szavainak nyomatékod adva megragadta a karomat.

- Nem tudom honnan jöttél, de el kell tűnnöd MOST! Nem akarom, hogy bajod essen.

- De... – Nem akartam elmenni. Annyi mindent akartam volna tőle kérdezni.

- Ha Sam és a többiek ideérnek, nem fognak rajta gondolkozni, hogy mi a dolguk. Menj!

Végre eljutott a tudatomig, amit mond. Veszélyben vagyok, és ő meg akar menteni. Segíteni akar.

- Rendben. – Megint nem futotta többre az egyszavas válasznál. Láttam rajta, hogy megnyugodott. Megértettem végre, amit mondott. A kifejező szemei megint elárulták.

Annak ellenére, hogy tudtam, mennem kell, valahogy mégsem mozdultam. Csak meredten bámultam, és újra elmerültem a tekintetében. Nem akartam elmenni. Nem akartam búcsúzni. Nem tőle, nem most. Láttam, hogy ő is így érez.

A kezével gyengéden végigsimított az arcomon, és kérlelőn súgta:

- Indulj!

Épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, hogy nem akarok rögtön elválni tőle, meg akarom ismerni, de nem engedte. A mutatóujját a számra tette, így belém fojtva a szót.

- Még találkozunk. Érzem.

Én nem csak éreztem. Tudtam, hogy még találkozunk, és csak remélni tudtam, hogy több időnk lesz együtt. Nem tudtam, milyen szavakkal búcsúzhatnék, még mielőtt visszamegyek a saját világomba, így végül csak annyit mondtam:

- A nevem Lizi.

És mielőtt meggondolhattam volna magam, behunytam a szemem, és a szobámra gondoltam.

A szobám sivár volt és sötét, de a legrosszabb a magány volt. Egyedül maradtam a gyötrő gondolataimmal.

Az első dolgom az volt, hogy a tükörhöz rohantam. Örök időkre az emlékezetembe vésődött a vörös szempár. Az én vörös szemeim. Mintha nem is az én arcom lett volna. Nem lehet, hogy itt is megmaradnak, ugye?

Amikor a tükörbe néztem, az ezzel kapcsolatos aggodalmaim elszálltak, de jöttek annál gyötrőbbek a helyére.

Vámpír vagyok. Vámpír. Az a vért szívó, Naptól ódzkodó fajta vámpír. Bár belegondolva a Twilight világban vámpírnak lenni még mindig jobb, mint bárhol máshol. De hogy én vadásszak és vért igyak? Én, aki még húst se nagyon eszek?

És hogyan fogom egyáltalán megfékezni ezt a szomjat? Mindig csodáltam Edwardot, hogy ellenáll a kísértésnek. Valószínűleg azért, mert nekem ez soha nem ment. Ha elém tesznek egy tálca süteményt, még azt sem tudom kivárni, hogy kihűljön! Most még ellenálltam, de ez nem embervér volt. Csak egy farkasé. Ez még nem is olyan vonzó!

És ezzel egyúttal elérkeztünk a következő problémához is. Seth. Szóval Seth az, akibe első látásra beleszerettem. Bár ez nem a megfelelő kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy sorsszerűen rátaláltam. De most egy elég nagy probléma áll közénk. Ő farkas, én pedig vámpír vagyok. Igazából az én fajtámra kellene vadásznia!

Tudom, hogy Seth elfogadta a Cullenékat. Sőt, igazából barátságos volt az egész családdal, Edwardra egyenesen felnézett. De én nem vagyok Cullen! Nem kötöttem semmiféle megnemtámadási szerződést a la push-iakkal. És bár még életemben nem ittam semmilyen vért, nem hogy embervért, a szemem vörös! Tudtam, hogy miért. Friss vámpír vagyok. Nem harapott meg senki, csak magamtól lettem vámpírrá abban a világban, mégis friss voltam a fajtámban. Ez pedig együtt járt a vörös színnel. És bizony beletelik egy kis időbe mire ez eltűnik. Viszont a vörös szememből a falka arra következtethet, hogy veszélyes vagyok. Hogy gyilkoltam! És valószínűleg nem fogják megvárni, amíg elmagyarázom, hogy ez nem így van.

Seth tudta, hogy ártalmatlan vagyok. A szemei ezt is elárulták. Bízott bennem, tudom, hogy így van. Talán neki sikerül majd mindent elmagyarázni a többieknek.

Talán…

Elmerülve a varázsban - 11. fejezet

11. fejezet
A titok

Először nem értettem, mi történhetett velem. Hogy kerültem az erdőbe? Hiszen nekem az ágyamban kéne feküdnöm, és az igazak álmát kéne aludnom! Még ha nem is aludtam túl mélyen, akkor sem szabadna itt lennem.

Aztán az álmom jutott eszembe, és rögtön megleltem a választ a kérdésemre. Olyan erősen vágytam ebbe az erdőbe, olyan erősen kutattam a választ arra, hogy ki a titokzatos idegen, hogy végül anélkül, hogy tudtam volna, idekerültem. Úgy tűnik, a képességemet nem csak én irányítom, hanem a tudatalattim, a vágyaim is.

Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a földön fekszem. A hátamat bökték a levelek és az ágak, és nagyon fáztam. Nagy nehezen feltápászkodtam, és megpróbáltam kidörzsölni az álmot a szememből. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen reggel is legalább fél óra és többszöri arcmosás szükséges, hogy ne legyek zombi.

Most mégis gyorsabban sikerült felébrednem, mert tudtam, hogy bármilyen furcsa körülmények közt is kerültem ide, ahol most vagyok, itt akartam lenni. Hogy hol voltam pontosan, azt még mindig nem sejthettem, de tény, hogy a vágyam teljesült. Olyan furcsa volt az egész világ! Minden élesebb volt, a színek sokkal mélyebbek, az illatok erősebbek. De most nem ezzel voltam elfoglalva.

- Ki kell használnom a lehetőséget, hogy itt lehetek! Valahogy rá kell jönnöm, melyik világban járok.

Tettem néhány tétova lépést, de nem tudtam, merre kéne indulnom. Egy sötét erdő közepén álltam, nem sejtettem, merre van észak és merre dél, de ha tudtam volna se mentem volna vele sokra, mert azt sem tudtam, hol találok lakott területet.

A félelem leple olyan hirtelen borult rám, hogy először szinte fel se fogtam. A fák magasak voltak, sűrű lombjuk csak néhány napsugarat engedett hozzám. A szél fújta a leveleket, de most nem a szokásos megnyugtató dallamként érzékeltem, mint az álmaimban. A zörej csak tovább növelte bennem a félelemérzetet. Attól féltem, bármelyik pillanatban előugorhat egy vadállat valamelyik bokorból. Ki tudja, melyik földrészen vagyok? Bármelyik bokorból előcammoghat egy medve! De ez még nem is a legnagyobb félelmem volt. Mi van, ha nem is a Földön vagyok? Mi van, ha egy fantasyvilágba csöppentem, és mindjárt elrabol egy sárkány?

Félelem lassan kúszott végig az egész testemen, míg végül egy olyan porcikám sem volt, ami nem remegett. Mindenhonnan furcsa hangokat hallottam. Ide- oda kaptam a fejemet, egyik reszkető ágtól a másikig, mert attól féltem, valami megtámad, és rám veti magát a sötét bozótból. Végül már nem csak a fejemet fordítottam, hanem egész testemmel forgolódtam. Minden pillanatban úgy éreztem, valaki figyel. A hátam mögül árnyékok fenyegettek, és én egyedül voltam. Teljesen egyedül. A félelem úgy megbénított, hogy nem tudtam még gondolkozni sem. Csak most értettem meg igazán, mit érezhetett Harry és Ron egyedül a Tiltott Rengetegben úton Aragóg barlangjába. De ők legalább egymásnak ott voltak, én pedig egyedül voltam. Sőt, nekik pálcájuk is volt.

- De hiszen nekem is van! – Kiáltottam fel.

Előkaptam a pálcámat a zsebemből, és valamilyen használható varázsigén törtem a fejem. Végül rájöttem, hogy legnagyobb ellenségem jelen pillanatban a sötétség.

- Fény! Fényre van szükségem!

Csak remélhettem, hogy egy olyan világban vagyok, ahol hasznát vehettem a pálcámnak, és azoknak a varázsigéknek, amiket a Harry Potterből tanultam. Nagyot suhintottam az ébenfa pálcával, és határozottan, gondosan formálva minden szótagot, felkiáltottam:

- Lumos!

Most sem történt semmi, csakúgy, mint előző alkalommal. Nem tudom, mire számítottam. Vajmi kevés volt rá az esély, hogy a varázslat működni fog. Nagy valószínűséggel nem Rowling világában vagyok. És őszintén szólva, bármilyen fájó is a gondolat, még abban a világban sem működött a varázslatom.

Végső kétségbeesésemben már majdnem elsírtam magam. Ám ekkor valóban hangokat hallottam a hátam mögül. Valami félelmetes hang ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy most nem a fantáziám játszik velem, és nem is a falevelek csapják be a fülemet.

A zaj minden eddigi itteni hangnál jobban megrémített. Léptek zaja volt. Hogy milyen lény lépteinek, azt egyelőre nem tudtam. De határozottan léptek hangja volt.

Az adrenalin szintem az egekbe szökött. A szívem hevesebben dobogott, mint eddig bármikor. Nem tudtam, meg merjek-e fordulni, vagy inkább nem akarom látni a jövevényt. Az orromat erős bűz csapta meg. Ez nem sok jót ígért. Olyasmi volt, mint az ázott kutyák szaga. Csak sokkal erősebb. Végül úgy döntöttem, meg kell fordulnom. Hiszen, ha tényleg megtámadnak, védekeznem kell! Nem adom olyan könnyen a bőrömet!

Amikor megfordultam egy hatalmas farkasszerű lényt láttam. Minél tovább néztem, annál biztosabb voltam benne, hogy farkas lehet, de hogy hogy nőtt ilyen hatalmasra, arról elképzelésem sem volt. Mert ez a farkas akkora volt, mint egy medve. A farkas eközben csak vicsorított, és mintha várt volna valamire. De érdekes módon egyszer sem nézett feljebb a térdemnél. Nem értettem, hogy miért.

De mire ebbe jobban belegondolhattam volna, mégis feljebb emelte a pofáját. Abban a pillanatban, amikor megláttam a szemét, hihetetlenül megdöbbentem. Azzal a szempárral néztem farkasszemet (csak hogy stílszerű legyek), ami folyamatosan kísértett. Az én döbbenetemnél valószínűleg csak az övé volt nagyobb. Mert bár nem egy emberről, hanem egy hatalmas homokszínű farkasról beszélünk, a szeme olyan kifejező volt. Nem tudta eltitkolni az érzéseit. Meglepetés, félelem, aggodalom és végtelen szeretet sütött a szeméből. Végtelen szeretet? Miért érezne végtelen szeretetet, amikor rám néz? Most itt volt benne valahol egy kis vidámság, mint mindig, amikor magam előtt láttam. De mielőtt még jobban belemerülhettem volna azokba a fekete szemekbe, hátrafordult, és elfutott a fák közé. Csak ekkor vettem észre, hogy az egyik hátsó lábára egy nadrág volt rácsavarva.

Az agyamban már motoszkált egy gondolat, hogy hol lehetek és kivel, de alig indult be az agyam, az ismeretlen idegen előlépett az egyik távolabbi fa mögül. Most már kétségem sem volt afelől, hogy álmaim hőse és az előbbi farkas egy és ugyanaz a személy.

Ezen meg kellett volna lepődnöm, sokkot kellett volna kapnom a hihetetlen információtól, de két okból teljesen nyugodtan fogadtam el, amit láttam. Először is annyi felfoghatatlan eseményt éltem át az elmúlt pár hétben, hogy még egy már nem osztott, nem szorzott. A másik, hogy olyan érzésem volt, mintha a szívem mélyén ezt mindig is tudtam volna. Tudtam, hogy ennek így kell lennie.

Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy valóban álmaim fiúja közeledett felém félmeztelenül. Nem volta rajta más, mint a lábára kötözött rövidnadrág, így láthattam izmos felsőtestét, megcsodálhattam a muszklikat, amik már első találkozásunkkor feltűntek. A különbség annyi volt, hogy most az izmokat semmi sem takarta.

Vártam, hogy megérezzem a szívem heves dobogását, vagy azt, hogy elpirultam. De nem éreztem egyiket sem. Közben az idegen még közelebb jött, és valami váratlan, soha nem érzett szomjúság öntött el. Már kevésbé éreztem azt a bizonyos bűzt, mert elnyomta egy sokkal erősebb illat. Nem tudom pontosan leírni, milyen illat volt, csak azt, hogy csodálatos. Amikor megéreztem, a torkom úgy fájt, mintha ezer tűvel bökdösték volna, vagy mintha sósavat ittam volna. A titokzatos ismeretlen közeledésével párhuzamosan nőtt a szomjúság, amit éreztem, és valami arra ösztönzött, hogy elrugaszkodjak a földtől, és rávessem magam. Próbáltam visszafogni magam, de már nagyon közel voltam az ugráshoz.

De mielőtt megtörtént volna, amit az ösztöneim és a szomjam diktált, két dolog is történt egyszerre. Ahogy a fiúra néztem, megpillantottam magam szeme tükrében. És a saját szemem vörössége letaglózott. Vörös? De hát az én szemem barna! Láttam, hogy a fiú szóra nyitja a száját, de még mielőtt akár egy hang elhagyhatta volna a száját, kiáltást hallottunk az erdő mélyéről.

- Seth!

És ekkor már pontosan tudtam, hogy melyik világban vagyok.

ÚJ FEJEZET!!!!

Sziasztok!

Hosszú idő után végre újra új fejezet!

Bocsi mindekitől, aki számít rám, és szereti a történeteimet. Tényleg nagyon sok dolgom volt, amikről már írom a beszámolót, hogy kicsit jobban értsétek a szünet okát. Remélem megértitek.

Az új fejezetben nem történik semmi eseménydús, de higgyétek el nekem, nagyon fontos a jövőre nézve. Eredetileg nem itt lett volna vége a fejezetnek, de úgy gondoltam inkább kettébontom. Úgyhogy a valódi izgalmas történésekre a következő fejezetben kerül sor. Ígérem, azzal megpróbálok sietni. És hogy legyen egy határidőm is, legkésőbb kedd este felteszem a 11. fejezetet is. És addigra befejezem az összefoglalót is!

Szóval gyertek fel addi többször, ki tudja mikor lesz friss? :)

Várom a hozzászólásokat. Higgyétek el, én kétszer annyira várom ezeket a hozzászólásokat, mint ti az új fejezeteket! Ezért arra kérlek titeket, írjatok nekem! Köszi! :D

Jó olvasást!
Deszy

Elmerülve a varázsban - 10. fejezet

10. fejezet
Álomutazás

Sírás után mindig jól alszom. Már kiskoromban is megfigyeltem, hogy egy-egy kiadós sírás után olyan álmossá válok, mint soha máskor. Valahogy kívánom az alvást. És ezeket az álom nélküli pihenéseket egész életemben imádtam. Olyan megnyugtatóak, az ébredés után valahogy minden szebbnek tűnik. Nem tudom, miért. Azért mert a testem végre kipiheni magát? Vagy mert az agyamnak van ideje feldolgoznia a stresszt, ami a sírás oka volt? Nem tudom. Arra már választ kaptam az egyik magazinból, hogy miért leszek ilyenkor álmos. Tudtátok, hogy a könnyben nyugtató is van? Nem csoda, hogy az ember sírni kezd, ha valami sokkoló történik vele. Sokkoló félelem, kétségbeesés, idegesség vagy akár sokkoló öröm, mindegy. A lényeg a nagy érzelmi behatás. A testünk mindenre ismeri a tökéletes reakciót. És az érzelmi hullám megfékezésére mi lenne alkalmasabb, mint a könnyben található nyugtató? Ideges vagy, sírni kezdesz. A könnyben található nyugtató pedig gondoskodik róla, hogy lehiggadj. Amióta ezt tudom, már egyáltalán nem szégyellem, ha valamin elpityeredek. Ez egy teljesen normális reakció a szervezetemtől. Azt is tudtam, hogy ez az alvás (amit a könnyeim nyugtatótartalma okoz) mindennél frissítőbb.

Azon az éjszakán is ezt a nyugtató alvást vártam. Álomba sírtam magam, álomtalan álomba. Legalábbis ezt hittem. De nem így történt. Úgy tűnik a szervezetem csődöt mondott. Hiába hullattam annyi könnyet, az álmom minden volt, csak nyugodt nem. Még soha nem vágytam annyira egy nyugodt éjszakára, mint akkor. Annyi stressz ért mostanság, hogy nagy szükségem volt egy kis pihenésre. Annyi gondolat és kérdés kavargott a fejemben. És szükségem volt rá, hogy az agyam nyugodtan feldolgozhassa a rengeteg plusz információt.

De az álmom most sem volt álomtalan. Belegondolva, azóta, hogy megtudtam, hogy én vagyok a kiválasztott, nem volt egyetlen olyan éjszakám sem, amikor ne kísértettek volna a saját szellemeim. Néha az álmaim tökéletes iskolapéldái voltak a rémálmoknak. Felsorakoztattam az összes variációt, amit az álmoskönyvekben a kétségbeesés lenyomataként magyaráznak. Üldöztek, én menekültem. Zuhantam. Pizsamában mentem iskolába. Giliszták mászkáltak a testemen. Megtámadtak, és én nem tudtam mozdulni. A rémálmok teljes skáláját felvonultattam.

De voltak olyan álmaim is, amik nem voltak rémálmok, de kellemesnek sem nevezhettem őket. Ezekben nem történt semmi különleges, csak az életem képeit vonultatták fel. Nem feltétlen borzalmas dolgokat, bár kétségtelenül olyanok is akadtak. (Már annyiszor éltem át így újra a tizenegyedik születésnapom, hogy végül felhagytam a számolással.) Az álmaimban a kérdéseim kavarogtak. Újra és újra visszatértek ugyanazok a képek, ugyanazok a kétségbeejtő kérdések, amikre nem kaphattam választ senkitől. Vagyis de. Angelustól, de ő nem volt hajlandó segíteni.

Ezen az éjszakán azonban nem is ilyen álmok gyötörtek. Meg akartam szabadulni ezektől a kérdésektől, és ez csodák csodája sikerült. Arra tippelnék, hogy a harmónia műve az egész, legyen bármi is az. Habár a saját megfogalmazásomban az életem minden volt, csak harmonikus nem. De jobb magyarázatot nem tudtam arra, hogyan lehetséges, hogy képes vagyok tudatosan befolyásolni az álmaim alakulását.

Az álmom ezen az éjszakán szintén egy megválaszolatlan kérdés köré épült, de egy olyan kérdés köré, amit sehogy sem tudtam száműzni a gondolataimból. És igazából nem is akartam. Mert erre nem mániákusan kerestem a választ, mint az összes többire. Erre egyszerűen kíváncsi voltam. Emberi tulajdonság, még ha nem is a legjobbak közül való. És ez a kíváncsiság kicsit meg is nyugtatott. Hiszen ha önzően kíváncsi lehetek valami ilyesmire, akkor még mindig van bennem valami emberi!

A kíváncsiság mellett azonban mást is éreztem. Biztos voltam benne, hogy meg fogom kapni a választ. Ez nem olyan volt, mint amikor abban bízik az ember, hogy ötös lesz a dogája. Nem is olyan, mint amikor bízol benne, hogy a nagymamád meg fog gyógyulni, pedig tudod, hogy hiába. Valahogy szívből jövően tudtam, hogy amikor eljön az ideje, megtudom ki a titokzatos idegen. Mert ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább. A szívem azt súgta, hogy valami köt ahhoz a fiúhoz. Valami, amit nem tudtam szavakkal leírni, és nem tudtam megmagyarázni még magamnak se. Valami sorsszerű. Nem lehetett véletlen, hogy találkoztunk! Egy ilyen találkozás nem lehet céltalan!

Azok a szemek azóta is kísértettek. Nem tudom leírni szavakkal, hogy mi volt bennük olyan különleges. Ezt csak érezni lehet. A legjobban egy másik jelenettel tudnám összehasonlítani. Az egyik Disney rajzfilmben láttam hasonlót, a Tarzanban. Amikor Tarzan először látja Jane-t olyanként, mint ő maga. A tekintetében egyszerre van szeretet, döbbenet. Az a jelenet mindig magával ragadott. Megmagyarázhatatlanul gyönyörű volt, pedig nem hangzottak el szavak. De az érzelmek áramlásához nem kellettek szavak. Az az idegen úgy nézett rám, mint Tarzan Jane-re. Azt az átható pillantást senki sem törölheti ki az emlékeimből. Az igéző szemek azóta is megjelennek nekem a nap legváratlanabb pillanataiban, legyen akár reggel, akár este.

És az a múltkori álom. Az álom, amiben majdnem megcsókolt. Tudtam, hogy ismerem. Vagy ismerni fogom. Az álmomban olyan természetesnek vettem, hogy lassan felém hajol, és csókra nyitja a száját, olyan magától értetődőnek, mint semmi mást egész eddigi életemben. Nem lehet, hogy mindez csak az álmaimban történt meg!

És most megint róla álmodok. Újra ott állok annak a bizonyos erdőnek a közepén. Minden olyan valóságos. A szél, ahogy fújja a fák leveleit. Az illat, amit a szél hozott magával. Az erdő zöld illata: föld, moha és frissesség. De ott volt a sötétség is, ami beborított mindent, és a Nap sugarai csak egy- két helyen találtak maguknak utat a fák ágai között. De amikor ebbe belegondoltam, valami megváltozott. Szúrást éreztem a hátamon, és levelek zörgését hallottam. De ez még az álmomnál is valóságosabbnak tűnt.

- Fel kell kelned! – hallottam meg a saját hangomat. – Ébresztő!

És amikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy miért súgta ezt nekem a belső hang. Ott hevertem az erdő közepén, mintha ki sem keltem volna az ágyamból. Ugyanabban a magzati pózban feküdtem, mint ahogy mindig alszom, de most nem a puha ágyamban, hanem a titokzatos erdő közepén.

Sziasztok!

Sziasztok, kedves olvasóim!

Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni azért, mert mostanság kicsit lassabban kerülnek fel új fejezetek, mint eddig. Ennek több oka van. Egyrészt az egyéb elfoglaltságaim (pl. iskola, kampány, szalagavató, érettségi, névnap stb.), amik nemcsak a szabadidőmet csökkentik, hanem az agyamat is leterhelik. Olyan vagyok, mint Lizi a Gondolattenger című fejezetben. Millió gondolat kavarog a fejemben, és bár nem vagyok egy fejfájós típus, mostanság egyre többször előfordul, hogy fáj a kobakom. :(

Egyik kedves olvasómnak hála pedig kiderült, hogy van egy alapvető hiba az írásaimban: a központozás. Nem jól használom a gondolatjeleket, és most azon is dolgozom, hogy ezeket kijavítsam, illetve, hogy a jövőben ne forduljanak elő ilyen jellegű hibák, igyekszem megtanulni az erre vonatkozó szabályokat.

Mindenesetre próbálok igyekezni a frissítésekkel. Itt jegyezném meg, hogy a frissítések gyakorisága egyenesen arányos az általatok írt kritikák, vélemények számával (amit szívesen fogadok az oldalon is a történetek alján található Hozzászólások segítségével, a chaten és e-mailben is. :D), illetve azzal, hogy hányan jelentkeztek be rendszeres olvasónak. (Ezt oldalt a Rendszeres olvasó menüpontban tehetitek meg. :D) Ez lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak, de nekem nagyon sokat jelent, ha visszajelzést kapok. Ez lehet negatív is, azokat is szívesen fogadom, bár természetesen a dicséretnek jobban örülök. (Fő az őszinteség! :D)

E-mailben és a chaten várom a fejlesztésre vonatkozó tanácsaitokat, ötleteiteket. Például, hogy mit látnátok/ olvasnátok szívesen. Link- és bannercserében is benne vagyok, ilyen ügyben is nyugodtan írjatok! :)

Ami a frissítéseket illeti... Mint azt már láthattátok, tettem fel egy -két új dolgot. Ilyen a New Moon-os diavetítés, és a kép Lizi pálcájáról. (A képen látható pálca valóban ébenfából készült, és elég sokáig keresgéltem a megfelelőt, szóval remélem tetszik. :D) Olyan ötleteket is várok, amik az ilyen képek keresésében segítenek. Például kép, hogy hogyan képzelitek el Lizit vagy Angelust. Ilyesmiket. :D Ha esetleg kedvetek van rajzot, videót készíteni valamelyik írásomhoz, annak is nagyon örülök. (Nem vagyok egy rajztehetség, pedig néha örülnék, ha le tudnám rajzolni, hogy hogyan képzelek el egy bizonyos dolgokat. A rajztanáraim bárhogy próbálkoztak, nem mutattam túl nagy tehetséget e művészeti ágban, pedig a szüleim mindketten szépen rajzolnak. Ennek ellenére nagyon érdekel a festészet, imádom nézegetni a képeket, de ezzel is úgy vagyok, mint a sportokkal. Nézni imádom, de csinálni... :D)

Szóval bármivel nyugodtan forduljatok hozzám! E- mail címem: mihoczym@freemail.hu

Ami a lenti cikket illeti, aminek címe: Rómeó és Júlia vagy inkább Bella és Edward?, igen, azt én írtam. Ez a cikk eredetileg egy másik honlapra íródott, aminek címe: http://www.twilightsprits.gportal.hu/ Nézegessétek ezt is, hátha felbukkan még rajta egy- két cikkem, illetve azért is, mert én imádom Spirit Bliss-t. :) Visszatérve a cikkre, nem vagyok szakértő, ezért előfordulhatnak benne olyan dolgok, ami irodalomtörténeti szempontból hülyeségek. Nem kizárt, mert ez az én fejemből pattant ki, és nem nevezhetem magam hozzáértőnek. Ennek ellenére remélem tetszeni fog. Valószínűleg több cikket is fogok majd feltenni, hogy kitöltsem a fejezetek közötti időt. Nem akarom a rendszeres olvasóimat bejegyzés nélkül hagyni. Remélhetőleg ennek is örültök, még ha nem is annyira, mintha új fejezet lenne.

Hát, azt hiszem, ennyi. :)

Puszi:

Deszy

Cikk - Rómeó és Júlia vagy inkább Bella és Edward?

Rómeó és Júlia
vagy inkább
Bella és Edward?

A szerelem örök téma, minden kornak megvan a saját reménytelen szerelem története. És az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a történetek mindig nagy hatást gyakorolnak az olvasó- illetve nézőközönségre, legyen a vég akár szomorú, akár happy end.

Már az ókorban elkezdődött. Valószínűleg mindenki hallotta Orpheus és Euridiké tragédiáját, ami szerint a férfi meggondolatlansága és türelmetlensége miatt a szerelmeseknek külön kellett élniük: egyikük az alvilág, másikuk a mi világunk foglyává vált. Aztán a középkorban a lovagi történetek vették át a főszerepet. Trisztán és Izolda, illetve Lancelot és Ginevra szerelme más okból nem teljesedhetett be. Mindkét nőnek férje volt, és ez okozta a nehézséget. A reneszánsz talán leghíresebb darabja, Shakespeare Rómeó és Júliája pedig nők millióit ríkatta már meg az évszázadok során. A két ellenséges család fiatal örökösei egymásba szeretnek, de a viszály miatt erre a párra is szomorú vég vár. A későbbiekben Jane Eyre és Rochester csak hosszú küzdelem után lehetnek egymáséi, míg az egyik legnagyobb filmsiker, a Titanic szereplői, Rose és Jack története újra tragédiával zárul.

Így nem volt kérdés, hogy valamikor a mi korunkban játszódó reménytelen szerelem ideje is eljön. A kérdés csak az volt, vajon hogyan. Hiszen a XXI. században az anyagi különbségek jelentősége csökkent, a házasságról már nem a szülők döntenek, és elfogadottá vált a válás. Így egyenes lenne az út majdnem az összes előbb említett szerelmes előtt. Akkor hát mi legyen a leküzdhetetlen(?) akadály?

Stephenie Meyer épp a legjobbkor rukkolt elő a várva-várt történettel. A probléma pedig minden eddiginél izgalmasabb: egy gondolatolvasó, halhatatlan vámpír, aki szerelmének vérére vágyik, és egy lány, aki életét is feladná az örök együttlét kedvéért. Edward vérbeli úriember, Bella pedig a mai nő megtestesítője. Ha nem lenne elég a sok veszély, és azok az erkölcsi nehézségek, amikkel szembe kell nézniük, az írónő még tovább bonyolítja a történetet egy szerelmi háromszöggel. Jacob Black, akiről kiderül, hogy vérfarkas, és legfőbb feladata a vámpírok elleni harc, szintén szerelmes főhősnőnkbe, és mindent megtesz azért, hogy a lány Edward helyett őt válassza. Mindezek ellenére rendkívül szerethető figura, és az olvasó a történetben való elmélyülés közben valószínűleg a skizofrénia tüneteit fogja produkálni. Egyik fele természetesen szurkol a szerelmeseknek, hogy valamilyen módot találjanak a közös életre, míg másik fele sajnálja Jacobot, és picit neki is drukkol.

Mi lesz hát a történet vége? Tragédia vagy boldogság? Bármelyik is, az biztos, hogy Meyer megtalálta korunk tökéletes Rómeó és Júlia sztoriját, és ennek mi örülünk a legjobban.

Elmerülve a varázsban - 9. fejezet

9. fejezet
Érzelmek

A pálcakészítő üzletéből kilépve, bármilyen nagy volt is a kísértés, nem mentem be több boltba. Ennek több oka volt. Egyrészt nem volt egy árva knútom sem, másrészt nem akartam még ennél is jobban beleavatkozni a történetbe. Mi van, ha megveszem valaki elől azt a könyvet, amit neki kéne. Vagy mondjuk éppen azt a seprűt választom, amit Harry kap ajándékba.

Szóval tudtam, túl nagy a kockázat. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy a lábam még egyszer végigvigyen az egész Abszol úton, és azt sem, hogy jól megnézzek minden kirakatot. Két óra múlva kívülről tudtam, hogy melyik boltot melyik követi a sorban, és hogy a macskaköves út melyik oldalán találom a kedvenc üzleteim. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Ide- oda futkostam a kirakatok között, csorgattam a nyálam, és felszabadultan kacarásztam, pedig teljesen egyedül voltam. Milliónyi varázsló vett körül, egész tömeg sétálgatott a bevásárlóutcában, de én mégis egyedül voltam. És nagyon boldog. Boldogabb, mint eddigi életemben bármikor.

Végül kínkeservvel sikerült meggyőznöm magam, hogy haza kell mennem. Tudtam, hogy olyan lesz, mintha otthon nem telt volna el egy perc sem azóta, hogy elmentem, szóval nem ez okozta a problémát. Viszont olyan sok időt töltöttem el a pálcakészítőnél és a boltok nézegetése is olyan sokáig tartott, hogy arra lettem figyelmes, hogy megy le a Nap. Először csak kicsit fáztam aztán egyre jobban, végül már alig láttam, olyan sötét volt.

A sötétség ellen pedig csupán egy dolgot tehettem, mert mint tudjuk, az Abszol úton nincs közvilágítás, és elemlámpa sem kapható minden utcasarkon. Elővettem a pálcámat a dobozból, amiben Ollivander odaadta. Meredten néztem egy ideig, forgatgattam jobbra is és balra is, majd végül egy hangos lumos kíséretében suhintottam vele… És nem történt semmi.

Ekkora szomorúság már nagyon régen ért. Nem történt semmi. Ez meg hogy lehet? Hiszen amikor Ollivandernél kézbe vettem, szikrákat szórt. Akkor csak van némi varázserőm!

Némi bosszankodás után úgy döntöttem, hazamegyek. Az otthonomra gondoltam, a kényelmes szobámra, és már ott is voltam. Ekkor éreztem csak igazán, milyen fáradt is vagyok. Egész nap alig ültem, kilométereket sétáltam, ja, és megmentettem egy világot. Az ágyam mintha hangosan hívogatott volna:

- Gyere, várok rád!

És nem nagyon álltam ellen a szólításnak. Már- már vonszoltam magam az ágyhoz, de útközben furcsa hangot hallottam magam mögül. Megfordultam, és megtaláltam a hang forrását. Angelus volt az. Ott állt szokásos letörölhetetlen mosolyával az arcán, ami ha ez lehetséges, minden eddiginél nagyobb volt. (Mármint a mosoly, nem Angelus arca.)

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Angelus odasétált hozzám, és átölelt. Olyan volt ez az ölelés, mint amikor egy nagyapa átöleli az unokáját. Meleg és szeretettel teli. Végül elengedett, és azt mondta:

- Tudtam, hogy képes vagy rá!

Erre nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna? Hogy igen, én is tudtam. Ez olyan nagyképűen hangzik. És nem is igaz. Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. Még most sem hiszem el igazán. De ezt sem akartam neki mondani, mert akkor rázendítene a szokásos „Az önbizalom fontos, ne becsüld le a képességeid!” dumára. Ezt pedig nem akartam. Egyáltalán nem. Így jobb híján hallgattam egy ideig. Angelus közben úgy döntött hellyel kínálja magát, és leült egy fotelba. De a kínos csendet is legalább annyira utálom, mint a felesleges beszédet.

- Szóval, mi szél hozott? – kérdeztem, egyrészt, hogy megtörjem a csendet, másrészt mert amúgy is érdekelt.

- Nem jöhetek csak úgy? – válaszolt kérdéssel egy hatalmas kacaj kíséretében. Kezdek attól félni, hogy tudatmódosító szereket használ. Egy normális ember nem lehet mindig ilyen jókedvű. – Félretéve a viccet, gratulálni akartam.

- Köszönöm. – feleltem, mert milyen választ lehet adni erre, ezen kívül. De mélyen legbelül tomboltam. Hogy képzeli azt, hogy csak úgy idejön, minden ok nélkül. Amikor nincs szükségem rá, sőt, amikor épp pihenni szeretnék. Amikor bezzeg nekem van rá szükségem, akkor soha nincs itt. Nem válaszol a kérdéseimre, ha igen, akkor is csak homályosan. Tudja a válaszokat. Tudom, hogy tudja, de nem mondja el. Amikor ezt neki is elmondtam, azt hittem mérges lesz. Vagy kioktató, lekezelő. De mindenesetre reméltem, hogy egy ilyen érzelmi kitörés legalább azt az idegesítő mosolyt eltűnteti az arcáról. De nem így történt. A szája szeglete egy fokkal sem mozdult.

- A válaszokat egyedül kell megtalálnod. Kutass!

A hangja nyugodt volt, mint mindig. A gúny hiányzott a válaszból, pedig nem erre számítottam. Végül a mosollyal az arcán eltűnt. Nem tett semmi furcsa mozdulatot, nem fordult meg, nem használt semmilyen eszközt, csak egyszerűen eltűnt. Egyik pillanatban ott volt, a másikban nem.

Valószínűleg én is így teszek, amikor ide-oda utazgatok a helyek között – jutott eszembe. És az én szám sarkán is megjelent az angelus-i vigyor, és kacagássá fordult át.

Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mint nekem akkor. Amikor több dolog kavarog bennetek, annyi, hogy úgy érzitek, mindjárt felrobbantok. Félelem, remény, kétségbeesés, harag, kíváncsiság, döbbenet és még sok más. Nem tudjátok sírnotok kellene-e vagy nevetni. És végül jobb híján, mint egy őrült, elkezdtek nevetni. Hangosan. És csak kacagtok, és kacagtok, míg már a gyomrotok is fáj. De nem tudjátok abbahagyni, mert a helyzet már olyan abszurd, hogy nincs rá kész reakciótok, és ezért jobb híján nevettek.

Hát, velem ez történt akkor. És csak nevettem, fogalmam sincs, mennyi ideig. Végül nem bírtam tovább, és kénytelen voltam abbahagyni. Befeküdtem az ágyba, és meredten bámultam a plafont. A gondolataim csak úgy száguldoztak. Végiggondoltam az eddigi életemet, különös tekintettel az utolsó időszakra. A fejemben végül már csak pár szó kavargott: kiválasztott, harmónia, küldetés, párhuzamos világok, különös idegen. Küldetés, harmónia, párhuzamos világok…

Végül éppen az előbbi érzés ellentéte öntött el. A nevetés helyett most a könnyeim hulltak hihetetlen gyorsasággal, míg végül álomba sírtam magam.

Elmerülve a varázsban - 8. fejezet

8. fejezet
Abszol úti kaland

Percekig álltam ott némán, mozdulatlanul a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulva. Nem tudtam, mit tegyek. A szívemet annyi érzés öntötte el, hogy egyelőre ötletem sem volt, merre tovább. A döntésképtelenség azonban pillanatnyilag nem nagyon zavart. Csak álltam, és néztem ki a fejemből.

Valószínűleg nem tűntem teljesen épeszűnek, legalábbis erre következtetek abból, hogy egy kedves, nyugdíjas néni megszólított.

- Jól vagy, drágám? Olyan elveszettnek tűnsz. Talán eltűnt a családod a tömegben?

Persze ez a kérdés abszurdnak tűnt abban a pillanatban. Hogy bárki, aki lát, azt gondolja rólam, hogy elvesztem? Hogy a családomat keresem, és nem tudom, mit tegyek nélkülük? Belül kacagott a lelkem. Életem egyik legviccesebb jelenete volt. Az előbb mentettem meg egy egész világot! Ki tudja hány életet? És ebben a pillanatban, amikor talán a legmagabiztosabbnak éreztem magam eddigi tizenhét évem során, amikor a legélénkebb, legboldogabb, legteljesebb voltam, leginkább önmagam, egy nénike azt hiszi, elveszett vagyok. Honnan is tudhatná, hogy most leltem meg igazán önmagam? Ezt persze nem mondhattam neki, így a lehető legudvariasabban csak annyit mondtam:

- Nem, köszönöm. Kedves, hogy megkérdezte, de minden rendben van.

Hangom lágy tónusa, és a határozottság, ami a szavaim mögött rejlett, úgy tűnt, meggyőzték. Még utoljára rám villantotta hiányos mosolyát, és arrébb sántikált. Kis, gurulós kocsijának hangját még néhány percig hallottam, majd ez a hang is beleveszett a tömeg zúgásába.

Miután az adrenalin-szintem visszaállt a normális tartományba, és a szívem sem dobogott olyan sebesen, mint az előbb, elöntött a végtelen nyugalom érzése. Vége a kétségeknek! Már biztos lehetek benne, hogy valóban én vagyok a kiválasztott, és úgy tűnik, nem is vagyok olyan rossz. Az első küldetésemet teljesítettem, és ez jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. Harry és Ron alatt a Roxfort Expressz már az iskola felé pöfög, és a fiúk talán már ki is fosztották a büfé kocsit!

Végül úgy döntöttem, mégiscsak mennem kéne valahová! Nem álldogálhatok itt órák hosszat, bármennyire vágytam is a King’s Cross állomásra. A kérdés csak az volt, hazamenjek-e. Régi álmom teljesült azzal, hogy most itt vagyok, és nem hagyhatom ki ezt az alkalmat! Valahogy el kell jutnom az Abszol útra. Ahogy ez a gondolat beférkőzött az agyamba, kis bűntudatom támadt. Nem magamért csinálom ezt az egészet, hanem mindannyiunkért. Minden világ lakójáért én felelek, nem lehetek olyan könnyelmű, hogy a saját szórakozásomra elmegyek vásárolni.

Aztán mintha az előbbi jó énemnek akarni ellentmondani a testemben szunnyadó kisördög, rögtön érkezett az ellenérv:

- Szükséged van pálcára. Minden boszorkánynak és varázslónak van egy, te sem lehetsz kivétel. Anélkül nem tudsz varázsolni. Mi van, ha következőleg szükséged lesz a mágikus képességedre? Nem minden problémát tudsz ilyen könnyen megoldani.

- Pálcát vehetsz akkor is. Nem szükséges előre ilyen szörnyűségekre gondolni. Még hogy újra probléma legyen ebben a világban! Falra fested az ördögöt. Nem kell neked semmilyen pálca, és punktum. A saját világodban úgysem használhatod. – jött azonnal a felelet, és láttam is, ahogy a fülem mellett repked egy hozzám külsőre nagyon hasonló kis angyalka fehér ruhában, glóriával a feje felett, mint a filmekben.

- De ha következőleg veszed csak meg a pálcát, rengeteg időt veszítesz. Hasznos időt! Kell neked az a pálca, és kész.

Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de a vörös, szarvacskás lény felülkeveredett a bennem levő jón. Nem tudtam, merre kellene mennem a Foltozott Üst felé, mert London hatalmas, és én még sosem jártam itt. De végül arra jutottam, az a legegyszerűbb, ha kipróbálom, hátha itt is működik az én kis képességem.

Behunytam a szemem, és nagyon erősen az Abszol útra gondoltam. A rengeteg üzletre, a Gringottsra, a sok járókelőre, és éreztem, hogy az erőfeszítés használt. Taláros boszorkányok és varázslók beszélgetésének zaja bagolyhuhogás ütötte meg a fülemet. Ott álltam a hatalmas bevásárló utca közepén, és alig hittem a szememnek. A macskaköves út ide- oda kanyargott, és mindenütt boltok sorakoztak. Bár nagy volt a kísértés, hogy bemenjek némelyikbe – a Czikornyai és Patza különösen vonzott, hiszen mindig szerettem olvasni -, egyik boltba sem tértem be, hanem célirányosan Ollivander üzlete felé vettem az irányt. Ahogy számítottam is rá, egy réginek tűnő, antik üzlet volt a pálcakészítőé. A kirakatban egyetlen varázspálca árválkodott, de ez senkit sem zavart. Mindenki tudta, hogy Ollivander a legjobb. Mielőtt beléptem az üzletbe, még láttam az ajtó fölött az arany feliratot: „Ollivander - Minőségi varázspálcák Alapítva: i. e. 382”(1)

Mikor beléptem, csengettyűszó szakította meg az üzlet síri csendjét. Amikor a csengő hang teljesen elült, egy öreg jött elő az egyik nagy halom pálcás doboz mögül.

- Jó napot! – köszöntöttem kicsit félősen, de Ollivander mintha meg sem hallotta volna. Nagy, sápadt szemeivel méregetni kezdett, majd elővarázsolt egy hosszú mérőszalagot, hogy az folytassa helyette a munkát. Úgy tűnik a megfelelő pálca megtalálásához minden adatomra szükség volt. A vállaim és az orrlyukaim távolsága, a lábaim hossza, és a fejem kerülete mind –mind olyan fontos volt, hogy egytől egyig lemérték.

- Nos, melyik kezébe fogja a pálcát?

- Jobb kezes vagyok, szóval…

Amikor ezt meghallotta, hátat fordított és eltűnt az egyik kupac mögött. Pár perc elteltével visszatért, de pálca még nem volt nála.

- Szabad megtudnom esetleg a nevét, kisasszony? – kérdezte hadarva a varázsló, de közben már el is indult az egyik kupac pálca felé.

- Spencer. Elisabeth Spencer. – feleltem remegő hanggal, mert még mindig szörnyen ideges voltam. Mi van, ha kiderül, hogy mégsem vagyok boszorkány? Mi van, ha csak egy közönséges mugli vagyok ebben a világban is, csakúgy, mint otthon?

- Nos, Miss Spencer. Bárhogy gondolkozom is, nem emlékszem a szüleire. Pedig bizton állíthatom, emlékszem minden pálcára, amit valaha eladtam. És természetesen a birtokosukra is. – szólt, miközben találomra kihúzott egy- egy dobozt, és mormogások után vissza is tolta őket.

- Igen. Tudja a szüleim muglik. – feleltem félszegen, bár nem szégyelltem a gyökereim. Inkább csak attól tartottam, hogy a pálcakészítő kitessékel, és közli velem, hogy nincs bennem elég mágia.

- Hm, értem. Akkor nagyon örülök, hogy megtalálhatom az első pálcát, amit a családja használ. Tudja, sokan úgy gondolják, hogy muglik gyerekei nem valók varázslónak. De ez is úgy van, mint a pálcáknál. Ahogy tudjuk, a pálca választja a varázslót, és nem fordítva. Így van ez a varázslattal is. A sors dönti el, ki minek születik, nem mi. Ez független a származástól. – mondta olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna, és újra belemerült a dobozok tanulmányozásába.

Közben a mérőszalag végzett a feladatával, és ernyedten a földre hullott. Ollivander is előkerült, és a kezembe nyomott egy pálcát.

- Bükkfa, sárkányszívizomhúr. Tizenkét hüvelyk. Roppant rugalmas.

A kezembe fogtam, és suhintottam, de az égvilágon semmi nem történt.

- Nem jó! – kiáltotta, majd megint eltűnt, hogy fél perc múlva újra előttem álljon. – Juhar, unikornisszőr. Tíz hüvelyk. Elbájoláshoz kitűnő.

Újra suhintottam, de most sem történt semmi. Ezt még jó párszor elismételtük. Ollivander lelkesedése nem lankadt, az enyém azonban annál inkább. A félelmem nőttön-nőtt, és egyre biztosabbnak éreztem, hogy mugli vagyok. Aztán miután ezt még vagy tucatszor megismételtük, Ollivander egy távolabbi polchoz sétált, és onnan emelt le egy pálcát.

- Ébenfa, főnixtoll maggal. Tizenkét hüvelyk. Kellemesen rugalmas, remek pálca, ha szabad ezt mondanom. Gyerünk, próbálja ki!

Felemeltem a kezem, a pálcáért nyúltam, de még meg sem érintettem, amikor átjárt egy furcsa, bizsergető érzés, és elöntött a meleg. Amikor végül ténylegesen megfogtam, szivárványszínű szikraeső borította be a helységet. Mindenféle szín volt, amit az ember el tud képzelni: a zafírkéktől a skarlátvörösig.

Ollivander boldogan tapsikolt, és elégedett sóhaj hagyta el a száját.

- Tudtam én, hogy sikerülni fog. Vannak nehézkesebb kuncsaftok, de eddig még senkit sem hagytam cserben. Mindenkinek megtaláljuk a megfelelőt, csak türelem kérdése.

Ekkor jutott eszembe, amivel eddig nem számoltam. Nincs nálam egy árva knút sem! Amikor ezt elmondtam a pálcakészítőnek, egy cseppet sem tűnt mérgesnek.

- Biztosan nehéz lehet mugli származásúként először az Abszol úton. Egyébként sem láttam még ilyen pompás párosítást! Mintha Magácskát és ezt a pálcát egymásnak teremtették volna.
Vigye csak el nyugodtan, hiszen most már nem hozzám tartozik.

Hatalmas örömömben a nyakába ugrottam, és hosszú másodpercekig csak ölelgettem. A meghatottságtól még a könnyem is kicsordult. Hosszas hálálkodás után, csak jó negyed óra múlva hagytam el az üzletet, azzal a tudattal, hogy már jöhet bármi, mindentől megvédem magam.

(1) Az idézet J. K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című művéből származik.

New Sun - 1. fejezet

Sziasztok! A New Sun-hoz tartozik egy prológus, szóval azt is olvasd el, ha teheted! :)

1. fejezet

Úton

Ez a nap is eljött. Első nap az iskolában. Ez mindenki számára különleges, de nekem még több okom van az izgalomra, mint másnak. Mert nekem ez nem csak az iskola első napja, hanem az első napom a normális világban is.

Úgy nőttem fel, hogy soha nem voltam korombeliek társaságában. Persze ez nem volt kivitelezhető, hiszen amint összebarátkoztam volna valakivel, rögtön költözhettünk is volna más városba. A gyors növekedésem és a korai szellemi fejlődésem biztos feltűnt volna a helybelieknek. Ezenkívül fennállt volna a veszély, hogy elárulom a kilétem valakinek. Bármennyire okos voltam mindig, csakúgy, mint a többi gyerekről, rólam is elmondható volt: „Ami a szívén, az a száján.” Hiszen rajtam kívül melyik gyerek számára normális, ha a szülei állatokra vadásznak, és annak vérét szívják. Melyik család nem léphet ki a napfényre? Eezeknél is nagyobb gondot jelentett az én kis képességem. Bárkinek, bármikor el tudom mondani a gondolataimat, érzéseimet szavak nélkül is. Csak megérintek valakit, és ha úgy akarom, képeket mutatok neki, amik leírják a közlendőmet. Kisebb koromban jobban szerettem a dolgok ilyetén közlését, de Anyáék hosszú és kínkeserves munkával megtanították nekem, hogy ezt csak akkor használjam, ha tényleg szükségem van rá. A beszéd ugyanúgy része a normális életnek, mint az, hogy pislognom kell vagy néha izegnem- mozognom. Ezt a leckét is megtanultam, bár el kell ismernem, azért néha még mindig használom az „erőmet”. Gyorsabb, és néha sokkal kifejezőbb, mintha ugyanazt a gondolatot szavakkal próbálnám kifejezni.

Ezen okok miatt nem kerültem még kapcsolatba egyetlen emberrel sem a rokonaimon, és a quileute törzs tagjain kívül.

Amikor eljött az iskola első napja, Anyáék, Rosalie, Alice és a többiek izgatottan ébresztettek reggel. Hát igen, az alvásra képtelen vámpírok pontosabb ébresztők, mint bármilyen vekker. Kirángattak az ágyból, és belöktek a zuhany alá. Amíg megmosakodtam és fogat mostam, Alice és Rosalie kikészítették a ruhámat az ágyra. Több mint egy hétig veszekedtek rajta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Anya is kivette a részét a vitából. Alig tudta meggyőzni a nénikéimet arról, hogy a világoskék koktélruha talán nem a legmegfelelőbb öltözék a suliba, bármilyen jól is megy a rózsaszín pírhez az arcomon. Végül egy sötétkék Levi’s farmer és egy csinos, de nem túl kihívó felső mellett döntöttek. – Ez a szín jól megy a hajadhoz. – mondták mindketten kórusban, amikor leakasztották a fogasról a bronzszínű topot. Mellé egy hasonló színű magas sarkút választottak, és hiába próbáltam őket meggyőzni, hogy egy tornacipő is megteszi, rám erőszakolták. Már megszokhattam volna! – gondoltam, amikor végül kitipegtem a szobából. Amint külsőre a tini korba léptem, minden bevásárló körút után egy tűsarkúval és egy hozzá illő táskával állítottak haza. A járás persze nem okozott problémát benne, mert örököltem a vámpírok kitűnő egyensúlyérzékét, és Apa szerint majdnem olyan légies vagyok, mint Anya. Ezért a képességemért már sokszor hálát adtam, mert néha úgy éreztem, vonzom a bajt. Persze komoly baleset soha nem történt velem, hála a jó reflexeknek, de biztos voltam benne, ha nem lennék fél-vámpír, már tolókocsihoz lennék kötve, vagy még rosszabb. Sokat hallottam róla, hogy Anya régen vonzotta a bajt, szóval azt hiszem, ezt tőle örököltem.

Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, éreztem, hogy a levegőben palacsinta illata terjeng. Igazság szerint kifinomult orromat már előtte megcsapta az édeskés illat, de azt hittem hallucinálok. Az ajtó kinyitása után azonban már kétségem sem volt afelől, hogy Esme elfoglalta a konyhát, és szívét- lelkét beleadja a sütésbe.

- Hát megérkezett a mi gimnazistánk! – fogadott, amikor beléptem a konyhába.

Csak egy halvány mosolyra futotta az erőmből, mert igazából már nagyon ideges voltam. Amúgy sem voltam éhes, mert tegnap voltam vadászni, és még az izgalom miatt is hányingerem volt. A palacsinta viszont az emberi ételek között az egyik kedvencem volt, és Esme-t sem akartam megbántani, így végül megettem két palacsintát. Ezután fogtam a táskám, és elindultam a pokolba.

Öröm volt az ürömben, hogy Apa bármennyire szerette volna, nem vihetett el az iskolába. Bár még nem jártam semmilyen nagyobb közösségben, azt még én is tudtam, hogy ciki, ha valakit az apja viszi a suliba. De hála istennek, nálunk legalább ebből nem származott vita. Forksban úgy tudják, hogy én Edward unokahúga vagyok, és azért költözök a városba, mert ő és Anya épp egyetemen vannak, és nincs idejük velük foglalkozni. A legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, hogy Charlie nagyapához költözök, aki amúgy is olyan magányos.

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért maradtunk annak idején Forksban. A logika és az eddigi szokás is azt diktálta volna, hogy elköltözzünk valamilyen másik sötét, esős helyre. De nem tettük, így Anyáék jóformán ki sem mozdulhatnak a házból, mert mindenkinek feltűnne, hogy hiába telnek az évek, ők nem lettek öregebbek. Ez Carlisle-nak jelenti a legnagyobb problémát, mert az orvoslás az ő hivatása. Azért „él”, hogy másoknak segítsen. De már nem dolgozhatott tovább a forksi kórházban, ezért most az egyik szomszéd város orvosa. Ott senki nem ismerte, ezért szabadon gyógyíthat. De ehhez bizony minden nap hosszú távokat kell kocsikáznia. Amikor rákérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy mindezek ellenére még mindig itt élünk, csak halvány magyarázatokat kaptam. Olyasmiket, hogy ez mind miattam van, azért hogy én boldog legyek. Persze én tudom, hogy nem ez a valódi ok, de az igazságra még nem sikerült rájönnöm.

A családom egészen a kocsimig kísért. (Egy ezüstszürke Volvo, amit Apától örököltem. Nem voltak hajlandók nekem veszélyes kocsit venni, és túl feltűnőt sem, így végül ezt választottam. A régi kocsik iránti vonzódásom szintén Anyától örököltem, és igazából egy öregebb kocsit szerettem volna, de Apa ennél régebbi autóba nem ment bele.) Mindenkinek adtam egy- egy puszit, és mindenkit megöleltem (ezt nem is kerülhettem volna el), és végül beindítottam az autót. Kihajtottam a garázsból, és mikor már nem láttak, egyre jobban benyomtam a gázpedált. Szerettem a gyorsaságot, a száguldást. Régebben Apa gyakran a nyakába ültetett, és végigszáguldott velem az erdőn. Amikor ilyen gyorsan hajtottam, mindig átjárt az a kellemes érzés, ami akkor.

De most még ez az érzés sem volt teljesen tiszta, mert pár perc elteltével rájöttem, hogy az iskola felé száguldozom. És minél gyorsabb vagyok, annál több időt kell végigszenvednem az iskolapadban. Így végül felemeltem a lábam a gázpedálról, és inkább fékeztem. Végül szelíd 40 km/h-s sebességgel döcögtem Forks központja felé, miközben az autórádióból Debussy nyugtató zenéje szólt.

Debussy zene, amit Nessie hallgat :) 

Elmerülve a varázsban - 7. fejezet

EZT AZ ÍRÁST AZOKNAK AJÁNLOM, akik rendszeresen elolvassák a történeteimet, többek között az Elmerülve a varázsban címűt. Közülük is kiemelném MARKUSZH PRINCE nevű olvasómat, aki sosem rest kritikát írni. Köszönöm, nagyon sokat segítesz abban, hogy ne adjam fel, hanem tovább folytassam az írást, minél hamarabb. :) Az összes kritika így hat rám, de az övé különösen, mert minden fejezethez van egy- két jó szava, és tudom, hogy van, akinek tetszik, amit csinálok. Még egyszer köszönöm neki, és az összes többi jelenlegi és jövőbeli olvasómnak. :D

7. fejezet

A King's Cross

Az első dolog, amit csináltam miután kinyitottam a szemem, az volt, hogy végigmértem magam. Reméltem, hogy nem valamilyen mágikus lény alakjában álldogálok a sínek között. Hatalmas megnyugvásomra azonban nem láttam magamon semmi változást. Amennyire tükör nélkül meg tudtam ítélni, olyan voltam, mint azelőtt. Nem lettem sem unikornis, sem sárkány, és valószínűleg vámpír sem, mert nem éreztem a vér utáni mérhetetlen vágyakozást.

Szóval a King’s Cross pályaudvar. Gyorsan végigpörgettem az agyamban, hogy melyik kitalált világban járhatok. Nem volt nehéz feladat, de azért inkább végiggondoltam még egyszer, mert nem szerettem volna hibázni. Miután ez megtörtént, már teljesen biztos lehettem abban, hogy megint a Harry Potter könyvek valamelyikében járok.

- Ez már fél siker! – gondoltam, de rögtön kicsit kellemetlenebb gondolataim támadtak.
- Vajon a történet melyik részében vagyok? Hiszen a pályaudvaron majdnem minden részben történik valami. Képeket láttam magam előtt: Harry még csak 11 éves, és Hagrid egyedül hagyja az állomáson. Egy kék autó, ami magasan repül az égen. Ron és Hermione, ahogy legjobb barátjuktól búcsúznak a nyári szünet első napján.

Mint derült égből villámcsapás, úgy jött a felismerés. Lényegtelen, hogy melyik részben járok, mert minden rész egy bizonyos hely körül forog. Nem kell átkutatnom az egész pályaudvart, csak a kilenc és háromnegyedik vágány környékén kell kutatnom.

Csak remélni tudtam, hogy a baj ott fog megtörténni. Mert bár a King’s Cross jelenetek mind e vágány pár méteresen körzetén belül játszódnak, mi van, ha a történet már ezelőtt félresiklik?

Körbenéztem, mert még sohasem jártam a pályaudvaron. Régi vágyam volt eljutni Londonba, és hallottam, hogy az én világomban is megépítették a kilenc és háromnegyedik vágányt. De tudtam, hogy most nincsenek óráim bámészkodni, hiszen lehet, hogy amíg a számat tátom, megszűnik körülöttem a világ. A történet helyrehozhatatlanul megváltozik, majd mind egy szappanbuborék, szétpukkad. Egyik pillanatban még létezett, a következőben pedig már nincs sehol.

A kilences és a tízes vágányt kell megtalálnom. Nem olyan nagy feladat. Sikerülni fog! –bíztattam magam, mert már nagyon eluralkodott bennem a kétségbeesés. Imádom a Roxfortot. Az egész Harry Potter világot, Dumbledore-ostól, McGalagonyostól, Pitonstul. Mit érdekel engem Voldemort gonoszsága, ha tudom, hogy vannak bátor griffendélesek, akik szembeszállnak vele, és bölcs hollóhátosok, akik segítik őket? Nem hagyhatom, hogy ez az álomvilág ne legyen többé!

Először nem találtam a vágányt. Fogalmam sem volt, hol lehet, mert a King’s Cross hatalmas. Végül úgy döntöttem segítséget kérek. Odamentem egy őrhöz, és már majdnem kimondtam, amit nem lehetett:

- Elnézést, hol találom a kilenc és hár… - aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan megváltoztattam a mondatot. – Hol találom a kilencedik vágányt?

Láttam az őrön, hogy először meglepődött, amikor majdnem kiejtettem a háromnegyedik szót. Aztán amikor helyrehoztam a hibát, már kedvesebben nézett rám. Valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy valaki segítséget kért tőle. Végül egyetlen szó nélkül megmutatta merre kell mennem, én pedig gyorsan megköszöntem, és már szaladtam is a helyes irányba. Az órára néztem, és láttam, hogy az háromnegyed tizenegyet mutat. Akkor a Roxfort expressz nemsokára indul.

Nem tudtam, mi mást tehetnék, ezért csak álldogáltam a kilences és a tízes vágány között, várva, hogy történik valaki. Fél percenként az órára néztem, és egyre jobban kétségbe estem! -- Elkéstem, nincs tovább! Megszűnt miattam egy világ, méghozzá egy a számomra nagyon kedves világ. – már a sírás határán voltam, amikor pontban tíz óra ötvenkor megláttam egy szemüveges fiút. Rögtön felismertem. Olyan volt, amilyennek a könyvben leírták. Fekete haja mintha soha nem látott volna fésűt, smaragdzöld szeme pedig félősen csillogott kerek, többször megragasztott szemüvege mögött, homlokán pedig látható volt az a bizonyos villám alakú sebhely, ami egész eddigi és későbbi életét meghatározza. Harry Potter, a fiú, aki túlélte. Farmernadrágot viselt, és maga előtt tolta hatalmas utazóládáját. Hedvig a kalitkájában gubbasztott. Csöndben volt, egy huhogás sem hagyta el a csőrét, mégis nagy feltűnést keltett.

Láttam, ahogy próbál segítséget kérni attól az őrtől, aki engem az előbb útbaigazított, de láthatóan az ő számára ez nem volt hasznos. Harry egyre kétségbeesettebb lett, ide- oda nézelődött, belehallgatott beszélgetésekbe, hátha valahol megtalálja a megoldást.

- Ne aggódj, mindjárt jön a Weasley család! – mondtam volna neki szívesen, de nem tehettem.

A pufók asszonyság négy fiával, és egyetlen lányával nemsokára fel is bukkant. A gyerekek lángvörös haja csak úgy világított a pályaudvar tömegében, már messziről felismertem őket. Percy kihúzta magát, és komoly képpel baktatott édesanyja jobbján. Fred és George arcán ott volt a szokásos letörölhetetlen vigyor, amiről nem lehetett eldönteni, rosszat vagy jót ígér. Az biztos, hogy újabb csínytevésen törték a fejüket. Ron meredten bámulta a földet, hasonló idegességgel, mint amit korábban Harry arcán is felfedeztem. Mellette a kis Ginny ugrándozott, és könyörgött az anyjának, ő is hadd mehessen a Roxfortba. Ahogy a kislányra néztem, nehéz volt elképzelnem őt, amint rémdenevér rontást küld a halálfalókra, vagy ahogy a kviddicsedzéseken minden fiút porig aláz. Mosolyognom kellett, ahogy erre gondoltam, de a mosoly rögtön el is tűnt az arcomról.

A Weasley-k ugyanis gyorsan elsüvítettek mellettem, anélkül, hogy Harry észrevette volna őket. Az én fülembe elért a mondattöredék: „- … persze tele van muglikkal …”(1) De Harry annyira belemerült a nyaknyújtogatásba, hogy pont akkor, amikor Mrs. Weasley száját elhagyta a mondat, leverte Hedvig kalitkáját, és a nagy csörömpöléstől és huhogástól nem hallhatta az asszony szavait.

- Hát itt siklik félre a történet! – kiáltottam, de rögtön el is hallgattam, mert a körülöttem álló muglik mind engem néztek. Felkacagtam a megkönnyebbüléstől. Ez nem is lesz olyan nehéz! Csak szólnom kell neki, merre van a vágány, aztán mehetek is haza.

Újabb gondolat úszott a fejembe. - Mindent a Weasley családtól kell megtudnia, hiszen így ismeri meg Ront! Ha nem találkoznak az állomáson, Ron talán nem mellé ül a vonaton, és ez mindent megváltoztathat! Beláthatatlan következményei lennének, ha ők ketten nem válnak elválaszthatatlan barátokká. Akkor viszont mit tegyek? Valamit nagyon gyorsan!

Személyesen nem szólhatok neki merre menjen, de talán a család felé irányíthatom! Jó hangosan, hogy Harry is hallja, elkiáltottam magam, mintha valakihez beszélnék:

- Anya, mik azok a muglik? Az a pufók néni, az, aki az öt gyerekkel van, ő mondta, hogy minden teli van velük! Na, mik azok a muglik? – ismételtem meg a szót a biztonság kedvéért, pedig láttam, hogy Harry már elsőre is meghallotta. A mugli szóra felkapta a fejét, és Mrs. Weasley felé fordult. Aztán rám nézett, és mintha először hezitált volna, mit tegyen. De amikor még egyszer kiejtettem a számon a bűvös szót, fogta a holmiját, és elindult a család irányába.

Ujjongva ugráltam a pályaudvar közepén, a többi utazó nem tudta eldönteni, hogy mi bajom lehet. Még láttam, ahogy a kis Harry félősen odamegy Mollyhoz, és végül a meglepett arckifejezést, amikor a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulta.

- Sikerült! Helyrehoztam a történet folyását! Harry megtalálta a Roxfortba vezető utat!

Örömöm közepette észre sem vettem, ahogy Harry és az egész Weasley család eltűnik a bűvös fal mögött, csak azt hallottam, ahogy az óra elüti a tizenegyet.

(1) Az idézet J. K. Rowling A bölcsek köve című írásából van.