Elmerülve a varázsban - 4. fejezet

4. fejezet

Kérdésözön

Aznap, amikor hazaértem, az első utam a szobámba vezetett. Muszáj volt egyedül lennem, mert egész nap nem volt erre alkalmam. Akárhányszor a gondolataimba merültem volna, felszólított egy tanár, vagy valaki elkérte a leckém, hogy lemásolhassa. Szóval már nagyon szükségem volt a magányra. Anyáék valószínűleg meglepődtek, amikor rögtön a szobámba rohantam. Még hallottam, ahogy anya utánam kiabált: - Mi a baj?


De nem válaszoltam. Nem válaszolhattam. A kérdéseim a fejemben kavarogtak, és ez már nem csak lelkileg, de fizikailag is kikészített. Fájt a fejem, az idegességtől görcsölt a hasam, és hányingerem volt. A szédülést már egészen megszoktam. Ezek nálam normális tünetnek számítottak, hiszen amikor ideges voltam valami miatt (fontos dolgozatok, vizsgák stb.), mindig jelentkeztek. De most a szokásosnál is rosszabbul éreztem magam.


A szobámba érve rögtön az ágyra vetettem magam. Hanyatt feküdtem a puha matracon, és egy ideig a plafont bámultam. A rosszullétem azonban nem akart elmúlni. Forgott körülöttem az egész szoba, így végül lehunytam a szemem. Igaznak kell lennie! Annyira valóságos volt, nem lehetett csak álom. Még mindig éreztem a fáradtságot, amit a futás okozott. A testem nem hazudhat ekkorát! Ahogy ficánkoltam az ágyban, valami nyomást éreztem. Benyúltam a zsebembe, és megtaláltam a bizonyítékot. Az idézetes könyv, hát persze!


Szóval minden kétséget kizáróan csakugyan a Harry Potter könyvben voltam. Csak tőmondatokban tudtam gondolkodni. Tényleg én vagyok a kiválasztott. Valóban a Roxfortban jártam ma reggel. És Angelust sem csak képzeltem.


De ki volt a titokzatos idegen? Abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy akkor már nem a Harry Potter történetben voltam. Sőt, a biztosnál is biztosabb. Úgy éreztem, mintha ismernem kéne azt a valakit, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Próbáltam végigpörgetni az agyamban minden emléket, de tudtam, hogy még soha életemben nem láttam ezelőtt. Hiszen őt nem felejtettem volna csak úgy el! Minden szempontból különleges volt, főleg a szemét láttam gyönyörűnek. Biztos, hogy emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna.


De hát valószínűleg nem is a saját világomban voltam akkor. De akkor melyikben? Vajon melyik fantáziavilág volt? Próbáltam végigpörgetni az összes addig olvasott könyvet a fejemben, minden filmet, amit láttam, de még így sem tudtam rájönni, hogy ki lehetett. Hiszen annyi más világot ismertem! Viszont, amikor rá gondoltam, a titokzatos idegenre, a fiúra, akivel farkasszemet néztem, a szívem hevesebben dobogott. Mintha azt mondta volna, hogy ismerem.


Újabb probléma! Hogy jutottam abba a világba, amikor haza akartam jutni? Tisztán emlékszem, hogy a szeretteimre gondoltam, és arra, hogy otthon legyek. Ezek szerint nem tudom rendesen irányítani a képességem. Felálltam, hogy körbesétáljak a szobában, de ez nem volt jó döntés, mert amikor felemelkedtem, rögtön újra szédülni kezdtem, a fejembe pedig belehasított a fájdalom. Visszafeküdtem, a szememet újra lehunytam, és próbáltam nem gondolni semmire. Elég nehéz feladat volt, amikor annyi minden történt, de tudtam, hogy el kell lazulnom.

Már épp kezdtem volna lenyugodni, amikor valaki halkan megköszörülte a torkát a szobában. Amikor felnéztem, ott állt Angelus maga. Felpattantam. A fejembe ismét fájdalom hasított, a szoba pedig minden eddiginél gyorsabban pörgött, de nem törődtem vele.


Ugyanúgy nézett ki, mint reggel, de ha lehet a mosolya még elégedettebb volt.

- Tudtam, hogy képes vagy rá! Tehát elfogadtad végre az igazságot? – kérdezte.

- Van más választásom?


Csak somolygott, de ezt már kezdtem megszokni. Mindig ilyen volt. Semmire sem ad nyílt választ.
- De most jöjjenek az én kérdéseim! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem garantálom, hogy mindenre pontos választ tudok adni, hiszen ezer év ide vagy oda, én sem lehetek mindentudó. Mindazonáltal, igyekezni fogok minden kérdésedet megválaszolni.


- Rendben. Először is, miért én? – tört ki belőlem az első kérdés.

- Hm. Ez rögtön egy olyan téma, ami roppant bonyolult és összetett. Mondhatnám, hogy születésedkor elrendeltetett, de ez nem teljesen igaz.

- Hát akkor, hogy történt?

- Na jó, lássuk csak! Mindig voltak, és lesznek is olyan emberek a különböző világokban, akik hasonló dolgokra rendeltettek, mint te: fenntartani a harmóniát. Vannak, akik csak egy-egy világban őrzik ezt a bizonyos harmóniát, vannak, akik a többi irányítót felügyelik. Másokra kisebb feladatok hárulnak, mint az, hogy őrizzék a titkot. Természetesen ez sem könnyű.

- Ha jól értem, akkor én az első csoportba tartozom. Akkor nekem sem kell minden világot felügyelnem?

- Igen és nem. –mosolygott. – Te is közéjük tartozol, de bizonyos szempontból felettük állsz. Te vagy a kiválasztott. A kiválasztott felel a rendért az összes világban. Ő a harmónia legfőbb őrzője.

- Én? A harmónia legfőbb őrzője? Amikor még a saját életemben sem tudok harmóniát teremteni?

- Ez nem így van, csak te még fiatal vagy, hogy ezt észrevedd. A harmónia körülölel. Már születésedkor így volt. És így el is érkeztünk az eredeti kérdésedig. Születésekor minden gyermeket figyelünk. Megvizsgáljuk, hogy kit leng körül ez a bizonyos harmónia. Hidd el, sokan vannak ilyenek. De a helyzet az, hogy a legtöbben elveszítik ezt a harmóniát, miközben felnőnek. Hogy hogyan, és miért? Erre nem tudok válaszolni. Viszont kétségtelenül ez történik.

- Tehát én vagyok az egyetlen, aki megőrizte ezt a harmóniát?

- Nem, nem te vagy.

Ezen kissé meglepődtem.

- Ha nem én vagyok az egyetlen, akkor miért pont én? Lehet, hogy mégsem én vagyok?

- Itt jön a dolog másik része. A kiválasztott nem csak a harmóniával rendelkezik. Olyannak kell lennie, akiben megvan a kellő bátorság és jóság a feladathoz. Aki elég erős, hogy irányítsa a képességét. És ez bizony te vagy.

- És ki dönti ezt el? –érdeklődtem. Pillanatnyilag nem éreztem magamban sem harmóniát, sem jóságot, és a legkevésbé erőt és bátorságot.

- Vannak bizonyos dolgok, amiket még neked sem mondhatok el. – komolyodott el hirtelen. Arcáról eltűnt a jól ismert mosoly. Megkeményedett, és tudtam, hogy erre a kérdésemre nem fogok választ kapni.

- És ki vagy te?

- Mint mondtam a nevem Angelus. Itt jegyezném meg, hogy a kiválasztottnak a jó memóriával is rendelkeznie kell. – kacagott fel.

- Természetesen emlékszem a nevedre. – mondtam felháborodva. – Jól tudod, hogy nem erre gondoltam. Mi vagy te? Miért pont te jöttél el hozzám? – Újra elkomorodott.

- Újabb kérdés, amire egyelőre nem felelhetek.

- Akkor kérdezek mást. Hogy működik a képességem?

- Erre már magad is rájöttél, hiszen itt vagy. Visszajutottál, nem?

- Ez igaz, de nem rögtön.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte aggodalmasan.

- Először egy erdő közepén találtam magam. Volt ott egy fiú. Nem tudom, ki lehetett. És azt sem, hogy melyik világban voltam. Te tudod?

- Én erre nem adhatok választ. Te jártál ott, nem én. – Hangja sejtelmes volt. Mintha csak titkolni akarná előlem az igazságot. De éreztem, hogy nem feszegethetem tovább ezt a kérdést, mert úgysem felel. Erre magamtól kell rájönnöm.

- Szóval akkor csak arra gondolok, ahova menni szeretnék, és ott leszek?

- Hát, leegyszerűsítve igen.

- És hogyan tudom meg, ha valahol baj van? Ha valahol félresiklott egy történet?

- Óh, érezni fogod, hidd el!

- És hogyan fogom visszaállítani a történetet a helyes vágányra?

- A kreativitásodat használva. Mindazonáltal fontos tudnod, hogy minden mágikus világban rendelkezel valamilyen képességgel, ami segíteni fogja a munkádat. Persze ez csak olyan képesség lehet, ami abban a történetben amúgy is létezik.

- Szóval, ha a Roxfortban vagyok, boszorkány leszek én magam is?

- Igen, valószínűleg. – Azonnal eszembe jutott a Szükség Szobája. Hát ezért működött! Mert nekem is mágikus képességeim voltak, anélkül, hogy tudtam volna. - De ez sem egyszerű. – folytatta. - Lehettél volna akár unikornis vagy kentaur is. Azok is mágikus lények. Érted, mire gondolok? Nem te döntöd el, hogy milyen módon teszel szert ezekre a képességekre.

Valószínűleg látta rajtam a rémületet.

- Akkor lehetek akár, teszem azt… Bogár is?

- Ha ez segít, akkor igen. –kacagott. –Most mennem kell. Már tudod, amit tudnod kell. Sok szerencsét!

- De… - Akartam ellenkezni, de addigra már el is tűnt. Én pedig megint ott álltam tanácstalanul a szobám közepén, és senki sem tudott segíteni.

Vámpírfogak

- Harapj meg! – mondtam neki, és még soha nem voltam ilyen biztos abban, hogy mit akarok. Őt akartam, az ajkait a nyakamon, a fogait a bőrömön akartam érezni.

Láttam rajta, hogy tétovázik. Azokban a gyönyörű szemekben egyszerre volt jelen a kétség és a vágy. Tudtam, hogy meg akarja tenni, de azt is, hogy nem szeretne fájdalmat okozni. Azonban mindketten erre vágytunk. Éreztem, hogy hevesebben dobog a szívem. Felé nyújtottam a karom, és a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. Láttam, hogy megremeg, és magamban mosolyogtam. Tudtam, hogy a remegést nemcsak a gyengéd érintés okozta, hanem az is, hogy megérezte a csuklómban pulzáló vér illatát. Ez volt a célom. Figyeltem, ahogy egyre nőtt benne a vágy, éreztem, hogy már nem sokáig tud ellenállni. Ezt kicsit viccesnek tartottam. Olyan volt, mintha egy nyúl próbált volna meggyőzni egy rókát, hogy egye meg. De most én voltam a ravasz, nem ő. Ő sokkal inkább a nyúl volt, aki menekül az elkerülhetetlen elől.

A szeme egyre jobban izzott, a pupillái kitágultak, és tudtam, hogy győztem. Láttam a hófehér, tűhegyes fogait, ahogy felém közelítenek. A köztünk lévő távolság egyre csökkent: 15 cm, 10 cm, 5 cm… Ezzel fordított arányban nőtt a percenkénti szívdobogásaim száma. Minden dobbanás hangos volt, mintha mennydörgött volna. A vér áramlását az ereimben még soha nem érzékeltem olyan erősen, mint abban a pillanatban. Természetesen féltem, de ki ne félt volna a helyemben? És tudtam, hogy ez a kis félelem nem győzheti le a vágyat. Szerettem, mint még soha senkit.

Jéghideg bőre az enyémhez ért. Megborzongtam. Apró csókot nyomott a nyakamra, és a fülembe suttogott: - Bízz bennem! Én már régóta bíztam benne, előbb, mint ő saját magában. Pár másodperccel később tűszúrásszerű fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy teljesült a kívánságom.

Elmerülve a varázsban - 3. fejezet

3. fejezet

Beletörődés

Miután elhatároztam magam, tettem egy apró lépést előre. Csak lassan, csak kicsit, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem tűnik-e el minden egyetlen árva mozdulatomra. De amikor tétován hozzáérintettem a felemelt jobb lábamat a talajhoz, nem történt semmi. Nem tudom, mit vártam. Szikrákat, füstöt vagy azt, hogy felébredek, és kiderül, hogy minden csak álom volt? Bármelyiket, de azt semmiképp, hogy nem történik semmi.


De mivel nem történt semmi, el kellett indulnom a kastély bejárata felé. Bár messze volt, tisztán láttam magam előtt. Megszaporáztam lépteimet, hogy minél gyorsabban ott legyek, és lehetőleg senki ne vegye észre. Azon kívül, hogy így megváltozhatna a történet, nem tudom, hogy magyaráznám meg, mit keresek a parkban. Miközben ezen gondolkoztam, a testemet reflexszerűen megpróbáltam kisebbre húzni, hátha úgy kevésbé vagyok észrevehető. Ez persze nevetséges volt! Nem vagyok kövér, de azért 58 kiló nem osonhat végig észrevétlenül ekkora távon. Mit nem adnék most a Tekergők térképéért! Csak annyit kellene mondanom, „Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!”, és máris elkerülhetnék minden élőlényt. De a helyzet az, hogy nem volt birtokomban sem a Tekergők térképe, sem bármilyen más bűvös útmutató.


Miközben ezt végiggondoltam, elértem a főbejáratot. Mielőtt beléptem volna, átfutottam az emlékeimen. A Szükség Szobája a hetedik emeleten van a Harry Potter és a Főnix rendje szerint. (Legalábbis, ha jól emlékszem.) Tehát nincs más dolgom, mint belépni, és felfutni hét emeletet, lehetőleg megállás nélkül.


Beléptem, és amint észrevettem a lépcsősort, futottam is. Összesen 142 lépcső van, annyit kibírsz. – mondogattam magamnak. Egy hang csendült fel a fejemben: - Vigyázz, a lépcsők szeszélyesek! De erre nem akartam gondolni. Bíznom kellett benne, hogy minden simán megy. Számoltam az emeleteket. Első, második, harmadik… A negyedik emeletre vezető lépcsőn felmerült bennem egy gondolat: Sehol nincs diák! Szóval vagy nagyon korán van, vagy még el sem kezdődött a tanév. A megnyugvás hulláma járt át, már-már hallottam, ahogy a szívemről gördülnek a kövek. De abban a pillanatban, ahogy kicsit megnyugodtam volna, eszembe jutott, hogy a tanárok attól a folyosón lehetnek, így nem lassíthatok.


A hetedik emeleten végre megállhattam kicsit, és kifújtam magam. Közben végiggondoltam, hogy mit is kell keresnem. Egy üres falszakaszt, amit egy ablak és egy váza határol. És persze ott van vele szemben a Badar Barnabást ábrázoló falikárpit. Hirtelen furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha csoszogás lett volna, utána pedig halk nyávogás. - Jaj! Ez Frics és Mrs. Norris! Sietnem kellett, így rögtön elindultam a folyosón, nem törődve semmivel. Se a fáradt lábammal, sem a sebesen fel-le mozgó mellkasommal. Csak mentem tovább, míg végül sikerült megtalálnom, amit kerestem: egy trollokat balettozni tanító férfit ábrázoló faliszőnyeget.


- Szóval mit is kell most tennem? – kérdeztem kétségbeesve, pedig tudtam, hogy senki nem válaszolhat. Az agyam mintha leblokkolt volna a cél előtt. Aztán eszembe jutottak a DS edzések, hogy hogy élveztem, amikor Harryék borsot törtek Umbridge orra alá, a vicces kép, ahogy Dumbledore éjjeliedényeket talál, épp amikor a legnagyobb szüksége van rá. Igen, ez nem nehéz! Csak kívánnom kell, és háromszor elmenni a fal előtt.


Szükségem van egy helyre, ahol elrejtőzhetek! Egy helyre ahol senki nem talál meg, és nyugodtan végiggondolhatom ezt az egész abszurd helyzetet.


Erre gondoltam, amikor először elhaladtam a fal előtt. Tudtam, hogy sietnem kell, hiszen Frics bármikor ideérhet. Rettegtem, hogy nem fog sikerülni, hiszen nem vagyok sem varázsló sem boszorkány. De nem gondolhattam erre. Erősen a kívánságomra kellett koncentrálnom.


Szükségem van egy helyre, ahol elrejtőzhetek! Egy helyre ahol senki nem talál meg, és nyugodtan végiggondolhatom ezt az egész abszurd helyzetet. – Ismételtem el újra, amikor másodszor végigsétáltam a falszakasz előtt. Újra hallottam Frics lépéseit, amikor futva megtettem a harmadik fordulót is.


Amikor milliméterre pontosan ugyanazon a helyen álltam, mint eredetileg, megjelent egy ajtó a fal közepén. Nem volt időm csodálkozni és örömködni. Feltéptem az ajtót, berohantam, és becsuktam az ajtót magam mögött. Egy ideig még nem fordultam meg, csak kifújtam magam a hosszú futás után, és próbáltam lenyugtatni az idegeimet és a fáradt testemet. A vérnyomásom és a pulzusom valószínűleg az egekben voltak. Az idegességtől vagy attól, hogy végigfutottam a fél kastélyon? Valószínűleg mindkettő. – Lélegezz! Csak ki és be. Kifúj, és beszív. Kifúj, és beszív.


Amint kicsit lehiggadtam, és éreztem, hogy a normálishoz közelít a percenkénti szívdobbanásaim száma, megfordultam. Egy barátságos kis szobában voltam. A szoba nem volt nagy, de éreztem, hogy tökéletes. Mindig ilyenről álmodtam. Nem sok bútor volt. Csak egy hatalmas ágy, egy kényelmesnek tűnő fotel, egy hintaszék, és egy hosszú könyvespolc.


Közelebb léptem a polchoz, és hatalmas volt a meglepetés. Minden könyvem ott volt! Vagyis nem minden könyvem, csak azok, amiket annak idején a padlásra száműztem. Ott volt mind. Nem tudom leírni, hogy mit éreztem akkor. A nosztalgia, az öröm, a kíváncsiság mind a listán voltak. Minden más kiröppent a fejemből, és csak az a vágy maradt, hogy belelapozzak a régi ismerősökbe. Sorra vettem az összeset: Harry Potter, Twilight, Eragon, Csillagpor. Hogy csak egy párat említsek a sok közül. Behuppantam az ágyba, és lapozgattam a könyveket. Aztán amikor az ágy már kényelmetlenné vált, átültem a fotelbe, onnan pedig a hintaszékbe. Az időérzékem megint megcsalt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mert csak olvastam, és olvastam és olvastam… Újra átéltem a régi kalandokat, felidéztem a varázsigéket, a legendákat, az ősnyelv szavait, mindent. És tudtam, hogy nem vált be a tervem. Az agyam bizonyos dolgokat soha nem felejt el, bármennyire szerettem volna még pár nappal ezelőtt is. Nem, csak úgy lubickolt az információözönben, és éreztem, hogy minden szót, minden mondatot magába szív, mint egy szivacs.


Végigmentem az összes regényen, már csak egy könyv maradt a polcon. De amikor a polchoz sétáltam, döbbenten láttam, hogy az nem az enyémek közül való. Nem értettem, hogy hogyan kerülhetett a többi közé, de azért leemeltem a polcról, és úgy döntöttem, elolvasom azt is. Egy idegen kötet volt, egy könyv tele idézetekkel. Pár perc után megértettem, hogy miért volt a polcon ez is. Csupa olyan idézet volt, ami azt harsogta, hogy: „Hallgass a szívedre!”, meg hogy a tudás hatalom, és a sors váratlan fordulatokat hozhat. Az összes idézet mintha csak nekem szólt volna. Bölcsességek, amiket akár Angelus is mondhatott volna. De ő nem mondta. Minden bölcsesség benne volt az átható tekintetében és a mindentudó mosolyában.


Abban a pillanatban, amikor felfogtam ezt, megértettem mit akart a „hallgass a szívedre” dologgal Angelus. Ez vagyok én! Nem tagadhatom meg önmagam. Testemet újra átjárta a varázslat, éreztem az ereimben csordogáló mágiát. Mintha a szívem is másként dobogott volna. Elszabadult a titkos, száműzött énem, és átvette a hatalmat a másik felett, hogy így váljak egy egésszé. Az utóbbi időben félemberként éltem, de most újra teljessé váltam. Boldog voltam.


Kinéztem az ablakon, koromsötét volt. Végigolvastam az egész napot! A határtalan öröm helyét átvette a kétségbeesés. Haza kell mennem! Nem voltam suliban! Mit szólnak majd a szüleim? Jaj, hiszen halálra aggódhatják magukat! Nem is sejtik, hogy hol vagyok, és mi van velem. Haza kell jutnom.


De hogyan? Körbenéztem, hátha valahol találok valami kijáratféleséget, de ez persze hiú ábránd volt. A tekintetem azonban megakadt a kis idézetes könyvecskén, és tudtam mit kell tennem. Hiszen én vagyok a kiválasztott! Bármikor hazajuthatok, úgy ahogyan jöttem. Fogtam az apró könyvecskét, ami ma már kétszer segített rajtam, és zsebre vágtam. Nem volt szívem ott hagyni.


Erősen az otthoni világra koncentráltam és azokra az emberekre, akiket a legjobban szeretek. Láttam magam előtt az iskolát, a házunkat, a boltot, ahol minden este bevásárolunk.


Azonban nem az történt, amire számítottam. Amikor először kinyitottam a szemem nem otthon voltam, de még csak nem is a Roxfortban. Egy erdő közepén álltam, fogalmam sincs hol, és egy fiúval néztem farkasszemet. Kicsit idősebb lehetett, mint én. Vagy talán mégsem? Fiatalnak tűnt, de egyben idősnek is. Fekete haja és sötét szeme harmonizált az erdő sötétjével, mintha csak oda született volna. Hihetetlen magas volt, magasabb, mint bárki, akit eddigi életem során láttam, és hihetetlen izmos. Nem olyan konditeremben gyúrósan izmos, hanem természetesen izmos, mint azok, akik rendszeres fizikai munkát végeznek. Bőrszíne is erről tanúskodott, az átlagosnál sokkal barnább volt. Nem tudtam, hogy ki lehetett, de egyáltalán nem féltem tőle. Az ő szemei sem arról árulkodtak, hogy félne tőlem. Először meglepett volt az arckifejezése, aztán csibészesen elmosolyodott. Végig, amíg engem bámult a szemei gyengédek voltak, és úgy nézett rám, mint aki most pillantja meg először a Napot.


A szemkontaktust végül én szakítottam meg, mert muszáj volt pislognom. Amikor azonban újra kinyitottam a szemem, ott álltam az iskolában. Az osztályterem még mindig üres volt, és amikor felnéztem a faliórára, az még mindig csak hét órát mutatott. Mintha el sem mentem volna! Lehet, hogy mégis csak álmodtam az egészet? De mielőtt ezen tűnődhettem volna, szállingózni kezdtek az osztálytársaim a terembe, és a hatalmas zsivajtól nem tudtam tisztán gondolkozni.

Elmerülve a varázsban - 2.fejezet

2. fejezet

Gondolattenger

A szemem bármilyen gyorsan fogadta is el a tényt, hogy a Roxfortban vagyok, az agyam nem akarta elhinni. Szinte hallottam, ahogy a fejemben forognak azok a bizonyos kerekek, és dolgoznak az agytekervények. Milliónyi idegsejt munkálkodott azon, hogy valami magyarázatot találjanak a hihetetlenre.


Hosszú másodpercekig csak tátott szájjal bámultam magam elé, és a gondolatok áramlására figyeltem. Aztán, amikor nem bírtam tovább pislogás nélkül, lehunytam a szemem. De amilyen gyorsan csak tudtam, újra kinyitottam, és a folyamat elölről kezdődött. Valószínűleg percekig álltam ott ilyen állapotban. Csak néztem a kastélyt. Leírhatatlan volt az élmény. Azt már nagyjából sikerült feldolgoznom, hogy ez az egész nem csak egy álom, hanem a valóság. (Bizton állíthatom, mert a hosszas bámészkodás közben azért arra is időt szakítottam, hogy jó erősen belecsípjek a karomba. Erre garantáltan felébredtem volna, ha az egészet csak álmodnám, hiszen a csípés helye még most is fáj.)


Roxfort még szebb volt, mint ahogy elképzeltem. Még a filmbéli kastély is elsüllyedhet amellett az épület mellett, ami előttem állt. Több torony tört az ég felé, de volt egy, amelyik az összes többinél magasabbra tört. Biztosan tudtam, hogy az a csillagvizsgáló torony. Élénken éltek a fejemben a képek, amiket bár „csak” olvastam, annyira valóságosak voltak. Rengeteg ablak nézett a barátságos udvarra, mindegyik származhatott volna akár a legszebb gótikus templomról.


Amikor kigyönyörködtem magam a csodában, ami előttem magasodott, oldalra fordultam, egy kevésbé impozáns, de nem kevésbé varázslatos épület felé. Hagrid kunyhója teljesen olyan volt, mint ahogy a fejemben élt. Nem volt sem kisebb, sem nagyobb, sem szebb, sem csúnyább. Egy szóval tudnám csak leírni: hagridos. Ez a szó mindent elmond az házikóról.


Amikor még egy kisebb fordulatot tettem, elém tárult a Tiltott Rengeteg. Nem gondoltam, hogy valami lehet ilyen hátborzongató. Természetesen félelmetesnek képzeltem, sötétnek, sűrűnek. Ez mind igaz is volt, de volt ebben az erdőben valami, ami ennél is nagyobb hatást gyakorolt az emberre: érezni lehetett a mágiát. Varázslatos szél csapott az arcomba. Ez nem az a szellő volt, amit az imént éreztem, hanem valami sokkal mélyebb. Nem lágy volt és simogató, nem reményt adó. Durva volt, félelmet keltő, de bizonyos fokig felemelő. Az ismeretlen izgalmát hordozta magában. Most értettem csak meg, hogy miért szökött ki annyi diák ide! Nem csak azért, mert tilos volt, és borsot akartak törni Frics orra alá. Nem, ez a leírhatatlan érzés volt az oka.


A Tiltott Rengeteg szemrevételezése után minden nyugodtság elszállt belőlem. Ide- oda forgolódtam az udvaron állva. A fejemet körbe- körbe csavargattam, hogy mindent meg tudjak nézni magamnak. Ez a perc bármikor elmúlhat, így igyekeztem minél többet befogadni a csodából. Aki látott, valószínűleg azt gondolta, őrült vagyok. Nem csoda. Ellépni a helyről, ahol álltam, nem mertem, hiszen ki tudja, mi történne akkor. Ezért jobb híján a testemet és a fejemet csavargattam különböző rendellenes pozíciókba. Nem tudnám megmondani mennyi idő telt el így, de abban biztos vagyok, hogy sok.


Álmélkodásomból halk köhögés ébresztett fel. El is felejtettem, hogy Angelus végig mellettem álldogált. Amikor végre- valahára felé fordultam, mosoly ült az arcán. Ez a mosoly annyi mindent fejezett ki egyszerre: elégedettséget, szeretetet, büszkeséget, tudást, aggodalmat. Ezek nagy részét nem igazán értettem. Miért szeretne engem ez az öregúr, amikor nem is ismer? Miért lenne rám büszke?

- Most már elhiszed, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet? – kérdezte, és áthatató tekintetét a szemembe fúrta.

- Már nem tudom, mit higgyek. – feleltem nemes egyszerűséggel.

- Szerintem ez nem olyan bonyolult. Hidd el, amit mondtam! De ha bennem nem bízol, hallgass a szívedre! – Ezzel fogta magát, és ott hagyott. Elindult Roxfort parkjában, hosszú köpenyét végighúzva a füvön, ami még nedves volt. Korán lehetett, mert a harmat még nem párolgott el.


Én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy távolodik. Újra millió gondolat kavargott a fejemben. Kezdtem azt hinni, hogy ez már soha nem lesz másként. Először is előbbi szavait ízlelgettem. Hallgassak a szívemre! Könnyű ezt mondani, de tenni… Másrészt tudtam, hogy nem engedhetem, hogy Angelus elmenjen, hiszen még annyi kérdésem volt hozzá. Mégsem mentem utána. Úgy éreztem, csak akkor kerülhetek újra a szeme elé, ha már tudom, hogy mit diktál a szívem.


A köpenyes alak pedig egyre csak távolodott, mígnem alakja már csak akkorának látszott, mint egy hangya, és végül eltűnt. Egy pánikhullám szaladt végig a tagjaimon. Mit tettem? Hogy engedhettem elmenni? Hiszen még azt sem tudtam, hogyan juthatok haza. A félelem megbénított. Itt vagyok egy világban, ahol senkit és semmit nem ismerek. Akkor éreztem utoljára ilyen elveszettnek magam, amikor 8 évesen elszöktem otthonról a közeli erdőbe unikornist keresni. Természetesen eltévedtem, és ott voltam a sötét erdőben egyedül.


Várjunk csak! Hiszen itt nem tévedhetek el! Kis túlzással jobban ismerem Roxfortot, mint a saját házunkat. Egy a lényeg: nem találkozhatok senkivel. Ha Angelus igazat mondott, az súlyos következményekkel járna: megváltoztatnám ezt a világot, és az megszűnne létezni! Már a gondolata is fájdalmas volt annak, hogy ez a gyönyörű kastély udvarostul, Tiltott Rengetegestül eltűnne. Gondolkozz, Lizi! Gondolkozz! Egy olyan helyre van szükséged, ahol el tudsz rejtőzni. Egy helyre, ahol senki nem talál meg, és nyugodtan kitalálhatod, hogyan juss haza.


Hirtelen mintha világosság gyúlt volna az agyamban. Olyan volt, mint azokban a bugyuta rajzfilmekben, amikor a főhős feje fölött megjelenik egy villanykörte. Robbanásszerű felismerés. Hogy nem jutott hamarabb eszembe? Egy titkos búvóhelyre van SZÜKSÉGEM. A Szükség Szobája!


Nem tudtam, hogyan jutok el odáig anélkül, hogy bárki észrevenne. Nem voltam benne biztos, hogy megtalálom- e. Hiszen a kastély hatalmas! És ha meg is találom azt a bizonyos folyosót, kinyílik-e nekem a Szükség Szobája? Hiszen nemhogy roxforti diák vagy pedagógus nem vagyok, de még boszorkány sem! Csak azt tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, és ezért meg kell próbálnom.

Elmerülve a varázsban - 1. fejezet

1. fejezet

A kiválasztott

Kellemes a reggeli levegő – állapítottam meg sokadszorra, amikor elindultam az iskolába. Éjjel futó zápor volt, és ahogy kiléptem az utcára, rögtön megcsapta az orrom az a hihetetlen illat. Az illat, amit csak eső után érezni. Leírhatatlan: a száradó beton, a föld, a tisztaság és még annyi más keveredett a levegőbe. Imádtam az ilyen hajnalokat.

A buszt mindenesetre nem akartam lekésni, legyen a reggel bármilyen üdítő, ezért megszaporáztam lépteimet. Az utca kihalt volt, rajtam kívül senki nem volt fenn ilyen korán. Szerettem hamar beérni a suliba, mert felkészülhettem a napi teendőkre és a kínszenvedésre, amit az iskola intézménye jelentett számomra. Szerettem egyedül ücsörögni az osztályteremben. Olyankor csak egy dologra kellett koncentrálnom: hogy nehogy a varázslat felé szálljanak a gondolataim. Mert az agyam bármennyire tudta is, hogy a mágia számomra csak időpocsékolás, a szívem még mindig mást súgott. De mivel már elég rég lemondtam erről az álomról, a felejtés egyre jobban ment.

Olykor már nem tudtam rögtön megmondani, hogy melyik varázsige szolgál a lebegtetésre vagy a zárak kinyitására. Másodpercekre volt szükségem hozzá, pedig régen azonnal rávágtam volna. Az agyam jól működött, és ahogyan azt előre elterveztem: felejtett.

Amikor beértem az iskolába, szokás szerint üres volt. Egy ember volt csak rajtam kívül az épületben. A portás néni. Már rég megszokta, hogy ilyen korán bejárok. Valószínűleg azt gondolta, álmatlanságban szenvedek. Így csak köszönt, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem az ajtón. Egyenest az osztályterembe mentem, mint mindig. De amikor kinyitottam az terem ajtaját, majdnem szívrohamot kaptam.

Egy férfi állt a terem közepén. Felkapcsoltam a villanyt, és nem hittem a szememnek. Magas volt és idős. Hosszú, ősz haja, és szakálla volt. Fekete köpenyt viselt, amit a derekán megkötött egy kötéllel. Nem tudtam eldönteni kire hasonlít jobban: Dumbledore-ra vagy Gandalfra? Az öltözéke alapján olyan volt, mint egy középkori szerzetes. Nem tudtam leplezni a zavaromat, és egy hang sem jött ki a torkomon. De ő nem tűnt meglepettnek.

- Jó reggelt, Miss Spencer. Meglepett arcából arra kell következtetnem, hogy nem tudja, ki vagyok. – Hallgattam, mert még mindig nem tudtam megszólalni. A nevem Angelus. Ha nem zavarja, leülnék. Ha maga is eléri az ezer éves kort, megtudja, milyen kínokat okozhat a reuma.

A szavakat olyan természetességgel mondta ki, hogy az ember azt gondolta volna, teljesen normális, ha valaki már ezer éve él. És annak ellenére, hogy a fájdalmairól beszélt, végig mosolygott.

- Azt hiszem, tegeződhetnénk. - Megint csak csönd volt a válaszom. Akkor térjünk is a tárgyra. Az én megtisztelő feladatom, hogy elmondjam neked, hogy milyen céllal jöttél erre a világra. Már születésed óta számon tartunk, hiszen nem akármilyen küldetés a tied. Neked kell visszaállítanod az egyensúlyt a különböző világokban.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és kirobbant belőlem egy hatalmas kacaj. Ez a jelenet emlékeztetett engem valamire. Láttam magam előtt a képet, ahogy Hagrid elmegy Harryért, akinek fogalma sincs róla, hogy varázsló.

- Ez valami vicc?- kérdeztem. Ki akar így megtréfálni? Jó ötlet volt, el kell ismernem, de most már abbahagyhatja. Bocs, abbahagyhatod.

- Ez nem tréfa. Hát nem érzed, hogy valami vár rád? Valami más?

- Milyen különböző világok? – tört fel belőlem a kérdés. Újabb mosoly jelent meg a szája szélén, mintha azt mondta volna: „Én megmondtam.”

- Fantáziavilágok. A világok, amiket a könyvekben és a filmekben látsz, valóban léteznek. Amint valaki fejében megszületnek, valósággá válnak, párhuzamos univerzumokká, ha úgy tetszik.

- És hogy jövök a képbe én?- kérdeztem.

- Te vagy a kiválasztott, akinek őriznie kell a rendet ezekben a világokban. Tudod, a történet menete néha félrecsúszik. Rossz irányba halad, és minden tönkremegy. Ezekben a világokban helyre kell állítani az egyensúlyt, mert különben a világ előbb- utóbb megszűnik. – Erre már le kellett ülnöm.

- Párhuzamos univerzumok, amiket én formálok? Ez lehetetlen.

- Nem, nem az. Ez a valóság. Ha nem hiszed, próbáld ki most rögtön!

- Próbáljam ki? De hát hogyan?

- Gondolj egy világra, amit jól ismersz. Egy fantáziavilágra. Koncentrálj erősen. Akarj bekerülni a világba!

- De hát ezt már régen is sokszor megpróbáltam, de nem sikerült! – vetettem oda neki.

- Lehet, de csak most értél meg a feladatra. Most kerültél a képességed birtokába.


Erre nem tudtam mit mondani. Azon gondolkoztam, melyik világot válasszam. Nehéz döntés volt, még úgy is, hogy nem hittem benne igazán, hogy én lennék a „kiválasztott”. Az agyam csak úgy pörgette a különböző regényeket, amiket olvastam. Végül egy olyan mellett döntöttem, ami mindig is érdekelt, annyira teljes volt. Olyan varázslatos.

Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a Roxfortot. Láttam a fúriafüzet és a Griffendél tornyot, hallottam a diákok zsivaját, éreztem a szellőt, ami a Tiltott rengeteg felől fújt és a tó vizének illatát. És egyszer csak minden valóságnak tűnt, a hangok és az illatok felerősödtek. Kinyitottam a szemem, és azt hittem, elájulok. Ott álltam Hagrid kunyhója mellett, és a Roxfort hatalmas kastélyát bámultam.

Elmerülve a varázsban - Prológus

Prológus
Gyermekálmok

Mindenki álmodozik valamiről kisgyerekkorában. Van, aki énekesnő akar lenni, van, aki tűzoltó, más „vadakat terelő juhász”(1). Az álmok elől senki sem menekülhet, így én sem voltam kivétel. Bár az előbb említettek is kissé elrugaszkodott elképzelések felnőtt fejjel, de legalább megvalósíthatók. Lehet, hogy sok munkába kerül, de csak kitartás és tehetség kérdése, hogy sikerül- e elérni ezeket a célokat. Én azonban valami egészen másra vágytam. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni, bár belegondolva ez egy lánynál elég furcsán is hangzik. És íme a kérdés, ami valószínűleg már mindenkiben megfogalmazódott, aki ezt az írást olvassa: Mi akarok lenni én? Hát igen, én mindig is varázsolni akartam.

Én is azokon a meséken nőttem fel, mint minden más kislány. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke. Csak egy dologban különböztem mindenki mástól: én nem Belle akartam lenni, hanem a tündér, aki az elején megátkozza a herceget, nem Hamupipőke, hanem a Jótündér. Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ezeknek a „mellékszereplőknek” mekkora hatalmuk van. Azt tehetnek, amit akarnak. Csak egyet csettintenek (vagy inkább intenek a pálcájukkal) és valóra válthatják mások és a saját kívánságaikat. Nincs számukra elérhetetlen cél, elérhetetlen kívánság. Teremthetnek, szépíthetnek, jobbá tehetnek másokat. Mint ahogy a Szépség és a szörnyetegben sikerült elérnie a tündérnek, hogy a herceg szíve is szép legyen, ne csak a külseje. Vagy Hamupipőkénél pont fordítva: a külsejét is sikerült olyan széppé tennie, mint Hamupipőke maga. Megdöbbentő, rémisztő hatalom az övék. Mégis mindenki csak a gyönyörű, kedves, szerény és alapjában véve tökéletes hercegnőkkel foglakozik. A tündéreknek csak annyi jut, hogy: Ő az, aki segített annak a szegény lánynak, nem?

Igen, minden a mesékkel kezdődött. De aztán később ott volt még annyi más, ami növelte bennem a vágyat a varázslat megismerése iránt. Filmek, sorozatok és könyvek egész hada foglalkozik a témával. A Matilda, a kiskorú boszorkány, a Sabrina, tiniboszorkány, a Bűbájos boszorkák, Merlin… Akármerre néztem, boszorkányokat, varázslókat, tündéreket és egyéb mágikus lényeket láttam. Az utcánkon nem lovak patkóit hallottam dobogni, hanem unikornisokét. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a macskánk, Cirmi (4 évesen nem voltam túl kreatív, szóval ne várjátok, hogy fantáziadúsabb neve legyen) igazából kneazle(2). Tudtam, hogy a loch ness-i szörny nem csak mese, hanem egy hatalmas kelpi(3).

Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy őrült voltam. Bevallom, néha még én magam is. Az agyam mindig tudta, hogy ez mind csak mese. Varázslatos lények és boszorkányok nem léteznek, csak az emberek találták ki, hogy magukat szórakoztassák, hogy reménykedhessenek abban, hogy megtehetnek valami olyat, amire mindig is vágytak, hogy megmagyarázzanak valamit, amire nincs magyarázat, és igen, hogy legyen kire fogni a sok szenvedést az életükben. De bármit diktált is az agyam, a szívem mindig mást súgott. Olyan volt, mintha tudathasadásom lenne. Állandóan olyan érzésem volt, mintha nem ide tartoznék, mintha egy másik világ hívogatna. És mivel mindig úgy gondoltam, hogy a szívem szava fontosabb, mint az eszemé, belemerültem a bűvöletbe.

Az olvasás vált az én menedékemmé. Menedékké a szüleim értetlensége és a korombeliek csúfolódásai elől. Az olvasásban mindig megleltem azt, amire vágytam. Élhettem egy teljesen normális világban, vagy bejárhattam Fantázia(4) földjét és Alagaësiát(5), eljuthattam Völgyzugolyba6 és átléphettem a Falat(7). Együtt izgulhattam végig más mágikus lények kalandjait, és boldog voltam. Boldog, hogy bár nekem nem jutott osztályrészemül sem a varázslat, sem egyéb kaland, másokéban osztozhattam a történeteiken keresztül.

Aztán jött Harry Potter. Amellett, hogy még inkább elmerülhettem a varázslatban, valami mást is nyújtottak ezek a könyvek. Egy teljes varázslótársadalmat, amiben tudtam, otthon érezném magam. Ahol ugyanúgy, mint nálunk, vannak problémák, de békében is élhet az ember. Sehova nem vágytam még úgy az életemben, mint Roxfortba(8). Amikor iskolába kellett mennem hat évesen, abban reménykedtem olyan lesz, mint a boszorkány- és varázslóképző. Természetesen tudtam, hogy varázslatokra nem számíthatok. De reménykedtem néhány életre szóló barátságban, különleges tanárokban. De, hogy őszinte legyek, csalódnom kellett. Persze voltak barátaim, és különösen rosszban senkivel sem voltam, de nem volt olyan csodálatos, mint a Roxfort. A tanárok nem voltak szörnyűek, de nem voltak különlegesek sem. Dumbledore és McGalagony után melyik tanáromra mondhattam volna, hogy ő tökéletes?

Ezért még többet olvastam. Bármi jöhetett, amiben volt mágia. Ha valamelyik könyvben a varázslat halvány jelét láttam, már olvastam is. Jöhettek szellemek, tündék, koboldok, vámpírok, bármi, ami kiszakít ebből a földhözragadt életből. Kinek kell foci, amikor kviddicsezhet is? Kinek kell a gumicukor, amikor ehet Bagoly Berti féle mindenízű drazsét is? Ki akar kólát, amikor ott a vajsör? Megismertem a létező összes „kitalált” lényt, amit lehetett. A könyvek bevezettek a bűvölet tudományába. Megtanultam, hogy a képesség a varázslatra nagy felelősség. Miután olvastam a Suzie és a szerelmes kísértet(9)-et meg voltam róla győződve, hogy mediátor vagyok, és akkor cseverészek a szellemekkel, amikor akarok. Miután a Tudom, hol vagy(10)-ot olvastam, vártam, hogy belém csapjon egy villám, az Eragon(11) olvasása után kirándulni mentem a közeli erdőbe, hátha én is találok egy sárkánytojást. És mi történt, amikor a Twilightot(12) olvastam? Hittem, hogy egy vámpír lesz a férjem, az én saját Edwardom(13). Bár néha elgondolkoztam, hogy lehet, hogy értem egy farkas jön. A saját Jacobommal(14) is elégedett lettem volna.

Szóval, amikor nekiálltam a Harry Potter sorozatnak, nyolc éves voltam. Alig vártam, hogy tizenegy legyek, és megjelenjen Hagrid(15) vagy valamelyik másik roxforti, hogy közöljék a mugli szüleimmel, hogy gyermekük bizony boszorkány. Mert az ugyebár nem volt kérdés, hogy én varázslásra születtem. Hihetetlen szorgalommal készültem a tizenegyedik születésnapomig, hogy mindent megtanuljak, amit kell, mire felszállok a Roxfort expresszre(16). Fejből fújtam az összes seprűmárkát, kívülről megtanultam a Kviddics évszázadait(17) és a Legendás állatok és megfigyelésük(18)-et. Kicsit olyan voltam, mint Hermione(19). Sőt, talán rosszabb.

Most pedig itt vagyok 17 évesen, és középiskolát kell választanom. Jól sejtitek, nem kaptam meg a levelemet a tizenegyedik szülinapomon, és egyik roxforti professzor sem jött el. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Fájt a szívem, és úgy éreztem valaminek vége van az életemben. Azóta is gyásznapként tartom számon június 21-ét(20). Mert bár akkor van a születésnapom, ez az a nap is, amikor összetörtek az álmaim. Innentől számítom a gyerekkorom végét, mert akkor ért véget a gyermekes álmodozás az életemben.

Azóta teljesen megváltoztam. Több barátot szereztem, csak egyvalakit vesztettem el: saját magamat. Azóta hallani sem akarom a varázslat, boszorkányság és mágia szavakat. Ezotériaellenes vagyok. Nem hiszek semmi természetfelettiben. Sem a szellemekben, sem a túlvilági életben, még a horoszkópokban sem. Abszolút szkeptikus lettem ebben a kérdésben.

A szüleim örültek a változásnak. A jegyeim javultak, sok barátom van. Olvasni még mindig imádok, csak az változott, amit olvasok. A Végtelen történet, a Gyűrűk ura, a Harry Potter sorozat, még a görög és kelta mitológiáról szóló könyveim is a padláson vannak egy hatalmas dobozban. Tulajdonképpen a mágiás könyveim elfoglalják a fél padlást. A könyvespolcomon pedig egészen más könyvek vannak. Jane Austen, a Brontë nővérek, Oscar Wilde, Dumas, Margaret Mitchell. Ilyen írók mellett hogy is lehetne utálni az olvasást?

Összesítve az életem az óta a nap óta a feje tetejére állt. Soha nem gondoltam, hogy visszakaphatom még a mágiába vetett hitem, de csodák csodája így lett.




Néhány szót megjelöltem a történetben, mert előfordulhat, hogy magyarázatra szorul, ha valaki nem ismeri a regények valamelyikét, amikhez a fanfictiont írtam. Remélem, ez a lábjegyzet segít a történet megértésében. J


1: Részlet József Attila Altató című verséből.

2: Kneazle: A kneazle egy macskaszerű kisbestia, varázslatos lény. Különleges képességei közé tartozik, hogy felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és biztos ösztönnel hazavezeti a gazdáját. (Forrás: Legendás állatok és megfigyelésük, itt még több információt találhatsz erről a lényről)

3: Kelpi: A kelpi egy vízidémon, ami különféle formákat képes felölteni. (Forrás: Legendás állatok és megfigyelésük, itt még több információt találhatsz erről a lényről)

4: Fantázia: így hívják a helyet, ahol a Végtelen történet című regény játszódik. Írta Michael Ende.

5: Alagaësia: A hely, ahol az Örökség tetralógia (írta: Christopher Paolini) játszódik.

6: Völgyzugoly: Egy tünde erődítmény a J. R. R. Tolkien által kitalált világban. A Gyűrűk ura egyik helyszíne.

7: Fal: Neil Gaiman Csillagpor című művében van egy ilyen nevű helység, amit egy fal vesz körül, amit tilos átlépni. A főszereplő átlépi a falat, és csodás kalandokban lesz része.

8: Roxfort: J. K. Rowling Harry Potter sorozatában így hívják az iskolát, ahova a főszereplő jár.

9: Suzie és a szerelmes kísértet: Meg Cabot Mediátor sorozatának első kötete. A történet egy lányról szól, aki mediátor, így látja a szellemeket.

10: Tudom, hol vagy: Meg Cabot Hívószám 1-800 nevű sorozatának első kötete. Egy lányról szól, akibe belecsap a villám, és ezért egy különleges képessége lesz: bárkit megtalál.

11: Eragon: A Christopher Paolini által írt Örökség tetralógia első kötete, ami egy fiúról szól, aki talál egy sárkánytojást, és ezzel új kaland kezdődik az életében.

12: Stephenie Meyer Twilight Sagájának első része. A történet Forksban játszódik, ahol vámpírokkal és vérfarkasokkal egyaránt találkozhat az ember.

13: Edward: A férfi főhős a Twilight Sagában. Vámpír.

14: Jacob: Szintén főszereplő a Twilight Sagában. Vérfarkas.

15: Hagrid: A Roxfort kulcs- és háztájőrzője, később tanár.

16: Roxfort expressz: Egy vonat, amivel a roxforti diákok szeptember 1-jén eljutnak az iskolába.

17: Kviddics évszázadai: Kiegészítő kötet a Harry Potterhez.

18: Legendás állatok és megfigyelésük: Kiegészítő kötet a Harry Potterhez.

19: Hermione: A Harry Potter sorozat egyik főszereplője, aki híres szorgalmáról és arról, hogy szeret tanulni.

20: Június 21: A nyári napforduló. Ezen a napon született a történet főhőse.