Végzetes csók - 1. rész

„-   Nem hiszed, hogy az élet több?

 -   Mint mi?

 - Mint a kötelesség és a halál. Miért vannak érzéseink, ha nem érezhetünk? Miért vannak vágyaink, ha nem érhetjük el őket?” 

- Trisztán és Izolda c. film

Végzetes csók

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkit el kell keserítenem. Először is nem vagyok angyal. Aki szerint fekete szárnyaimat kitárva repülök az áldozatom felé, az téved. Csontváz alakban sem ijesztgetem a kiválasztottakat, és sosem hordok földig érő, csuklyás köpenyt. Nincs fekete lovam, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal meg minden élő - sem ember, sem állat, sem növény -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és ami azt illeti, más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az ő félelmük az én vágyam.

***

Hosszú létem során már nem is számoltam, hány küldetésen voltam túl. Csak megéreztem, ha valahol feladatom volt, amit így vagy úgy teljesítenem kellett. És olyankor jószerivel elindultam, és tettem a dolgom. Nem kérdeztem, nem kétkedtem, nem gondolkoztam, csak csináltam, amit muszáj volt.

Végigsétáltam az úton. Minden lépésem egy másodperc. Egy másodperc, ami valakinek az utolsókat jelenti. Az egész létem ebből állt. Utolsó másodpercek hosszú sora. Szinte éreztem, ahogy az áldozataim életének homokóráiban lecsurog az a néhány utolsó homokszem, és utána vége.

Ez volt az én életem. Nekem nincs saját homokórám, amiben a homokszemek jelzik a vég közeledtét, hiszen én magam vagyok a vég. Ha mégis lenne, akkor abban a homok fordítva folyna. Nem fogyna, hanem feltöltődne az általam elvett életek utolsó másodperceinek szemcséivel. Szinte láttam magam előtt az óriási időmérőt, mert ahogy azt minden pillanatban éreztem, az én létem végtelen. És ha ez lehetséges, egyre hosszabbra nyúlik, mert az utolsó másodpercek szemcséi könyörtelenül folynak le, és kerülnek át az én homokdűném nagyobbítva.

A képzeletbeli homokórámban minden szemcse perzselt. Égette minden porcikám, és akkor éreztem azt a fájdalmat, amit nekem, érzéketlen lénynek nem szabadott volna éreznem. A homokszemek izzása volt az én személyes kínzóm. Nem használt kínpadot, kalodát vagy más eszközt, csak érezhetővé tette számomra azt a fájdalmat, amit én okoztam mindenkinek. Az áldozatoknak és a szeretteiknek, és a fájdalmat, amit nekem kellett elszenvednem minden alkalommal, amikor azt tettem, amit kellett.

Az a küldetés azonban mégis valahogy más volt. Már a kezdeteknél tudtam. A csontjaimban, a zsigereimben éreztem, hogy valami olyan vár rám, ami soha azelőtt. De ezúttal sem hezitáltam, mert tudtam, hogy nem térhetek ki a sorsom elől. Ha valamit elrendeltek, az úgy van, és akárhogy próbálkozom, nem tehetek ellene semmit.

Végül a sétámnak vége szakadt, mert elértem a megadott célt. A ház, ami előttem állt, kifejezetten otthonosnak tűnt. Nem volt nagy, de körüllengte a szeretet érzése, és tudtam, hogy ez mindennél többet jelent. Szinte láttam magam előtt, hogy ahol ennyi szeretet van, mekkora fájdalommal fogja eltölteni a ház lakóit, amikor elviszem azt, akiért jöttem.

Néhány percig még álldogáltam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy amit tenni fogok, helyes. Hiszen ha nem jönne el a vég, az életet sem élveznék annyira. Mindent megédesít az érzés, hogy egyszer vége lesz. Célt ad az életnek. Hányszor hallottam már, ahogy az emberek ezt maguk is kimondták, anélkül, hogy érezték volna szavaik súlyát: Egyszer még eljutok oda… Még ezt és ezt meg kell tennem… Minden mondat végén kimondatlan maradt egy félmondat: Mielőtt meghalok.

Én voltam rá a legjobb példa, hogy a végtelen lét mennyire elvesz minden boldogságot. Nem az a fontos, hogy sokáig éljen valaki, hanem az, hogy éljen. Hogy kihasználja azt az időt, ami adatott neki, bármennyi is az. Lehet húsz év, vagy kilencven, az élet értékét nem a mennyiség, hanem a minőség határozza meg. És bár tisztában voltam ezzel, mégis nehéz szívvel álltam a ház előtt.

De aztán hirtelen ott termett Ő. Az egyik földszinti ablakban pillantottam meg. Olyan volt a sötét éjszakában, mint valami angyal, aki mindent beragyog, és elűzi a rosszat. Ledermedtem, és nem tudtam másfelé nézni. Hosszú barna haja körülölelte bájos arcát, és még ilyen távolságból is láttam, milyen selymes az a csokoládé zuhatag. Ott álltam hosszú perceken, lehet, hogy órákon át, de nem tudtam nem nézni őt. Láttam, hogy leheveredik az ágyára, egy könyvet olvasva. Olvasás közben többször nevetett, néhányszor elpirult, sőt egyszer még sírt is. Majd letette a könyvet, egy ideig maga elé meredt, elmerült a gondolataiban, aztán leoltotta a lámpáját, és lassan elaludt.

Én pedig csak álltam, és néztem, hogyan alszik. Az idő mintha megállt volna. Nem tudtam elszakadni tőle, csak bámultam. Utólag belegondolva olyan voltam, mint valami szatír, de ez akkor fel sem merült bennem. Az agyamból minden más elszállt, csak Ő maradt, minden gondolatomat ő töltötte ki. Még a feladatom is elfelejtettem. Közben lassan világosodni kezdett, aztán olyan hirtelen lett hajnal, hogy észre sem vettem. Nem érdekelt a napfelkelte, pedig máskor mindig megcsodáltam, mint valami újnak a kezdetét. Már nem a hajnalhasadás jelentette a reményt, hanem Ő.

Végignéztem azt is, ahogy reggel elkészül, és amikor az iskolába indult, követtem. Mit érdekelt engem, hogy valakinek már a túlvilágon kéne lennie, amikor ott volt Ő? Tudtam, hogy nem helyes, de meg kellett ismernem. Végül a buszon érkezett el a várva várt pillanat, amikor szerencsére üres maradt a mellette levő ülés. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és lehuppantam mellé.

Talán azt az apróságot még nem említettem, hogy mindenki olyannak lát, amilyennek én akarom. Mindig olyan külsőt kell felvennem, ami bizalmat kelt az áldozatban, mert nem szabad félniük. Ez a munkám velejárója, de most először úgy éreztem, hogy valami jó is van abban, hogy ezt csinálom. Mellette most egy korabeli, tizenhét-tizennyolc éves fiú ült, rövid fekete hajú, zöld szemű. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki, amit lát.

-  Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te melyik suliba jársz? – próbáltam udvarias lenni, és nem túl tolakodónak tűnni. Láttam, hogy meglepődött, és néhány másodpercig fontolgatta, hogy válaszoljon-e. Végigmért átható pillantásával, én pedig úgy éreztem, a vesémbe lát. Végül elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- A Brown gimibe – válaszolta egyszerűen.

- Jaj, de jó! Akkor lesz egy ismerős arc! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Tudod, új vagyok a városban, és oda fogok járni. Ez az első napom.

Jó színész voltam, már évezredek óta tévesztek meg másokat. Nem válaszolt semmit, de újra rám emelte pillantását, és mélyen a szemembe nézett. Ha ember vagyok, most elpirultam volna.

- Egyébként Jace vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily. A nevem Emily.

Annyira illett hozzá ez a név, hogy el sem hittem, hogy nem találtam ki. Annyi emberrel találkoztam már, és sokszor már egyetlen pillantás után kész jellemrajzot állítottam fel róluk. Emily-ben sem volt nehéz olvasnom. Ártatlan volt, szégyenlős, nehezen nyílt meg másoknak, mégis… Mégis körüllengte egyfajta természetes báj, és tudtam, hogy nem csak gyönyörű, hanem intelligens is.

Az egész utat végigbeszélgettük. Nagyrészt én voltam a kezdeményező fél. Faggattam mindenféléről, mert mindent tudni akartam róla: a hobbijairól, a kedvenc könyvéről, a legszomorúbb pillanatairól és a legboldogabbakról, és úgy általában mindenről, ami az életét jelentette. És ahogy közeledett az iskola épülete, úgy nyílt meg előttem egyre jobban, egyre többet elárulva magáról. 

Folyt. köv.