Gondolom, még emlékeztek rá, hogy a közelmúltban két pályázaton is indultam. Az első eredményét már tudjátok, de most itt a másiké is.
Nos... KÜLÖNDÍJAS LETTEM!
Erre nem is számítottam, mivel olvastam a többi írást, és nagyon-nagyon jók lettek, és hát, legyünk őszinték, a szavazásban sem végeztem elöl...
De ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek, aki szavazott, véleményezett illetve természetesen a zsűrinek is. És gratulálok a többi résztvevőnek! A nyerteseknek is, és azoknak is, akik nem nyertek, mert tényleg a részvétel volt a fontos. Hogy írtunk valamit, ami a szívünkből jött. :D
Az oklevelet kiteszem a másik mellé, hogy ti is megcsodálhassátok. :D
Pussz:
Deszy
U.i.: Elfelejtettem megírni... :D Szóval a díjat az Örökké című írással nyertem, amit olvashattok itt, a blogon is. :D
Alig küldtem el az előző bejegyzést, már meg is van az a bizonyos 3000. látogató Magyarországról!!!!!!!!!!!!
És ez azt jelenti, hogy jönnek azok a bizonyos apró változások (vmikor a héten, lehet, h csak apránként)! Nem lesznek túl nagyok, de remélem, hogy a következő 3000 látogatónak (szép célok... :D) és nektek, eddigieknek is tetszeni fognak, és segítenek kiigazodni abban a pozitív káoszban, ami jelen pillanatban is uralkodik a blogban. :D
Tűzijáték csak nektek! :D
És még egy meglepetés, adok nektek néhány sort a következő három frissből. Három, mindegyik ezer után egy részlet. :D Mindhármon dolgozom már egy ideje. :D Szóval mindháromból kezdősorokat kaptok, de azt nem árulom el, hogy melyik sztorihoz tartoznak. :D Ha tartoznak egyáltalán valamelyikhez. ;)
Íme az első részlet:
"Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkit el kell keserítenem. Először is nem vagyok angyal. Aki szerint fekete szárnyaimat kitárva repülök az áldozatom felé, az téved."
A második:
"Néha az idő ólomszárnyakon száll. Tíz év lehet egy örökkévalóság. Máskor azonban tíz év nyomtalanul elröppen, mintha mi sem történt volna."
És a harmadik:
"El sem tudtam hinni, hogy Nessie ennyit nőhetett ilyen rövid idő alatt. Már majdnem letelt az a bizonyos kilenc hónap azóta, hogy a kis huncut elhatározta, hogy közös kisbabánk lesz. Közben Nessie elképesztő fejlődésen ment keresztül, és külsőre már közeledett egy tízéveshez."
Én a magam részéről mindegyik után elfújtam azokat a bizonyos képzeletbeli gyertyákat a képzeletbeli ünnepi tortán. :D Ami a részleteket illeti, ha van kedvetek, tippeljétek meg, melyik részlet melyik írásomhoz tartozik. Annyit segítek, hogy a háromból csak egy lesz teljesen új. ;)
Hűűűű, el sem hiszem, hogy mindjárt megvan a 3000. magyar látogató!!! :D (A külföldieket is nyilván tartom, de nem volt kedvem összeadogatni, így mindegyik fordulót külön számolom. xD)
Ezúton is köszönöm nektek, kedves olvasók, és ennek örömére lesz egy-két kisebb változás. Tényleg ne számítsatok nagy dolgokra, de azért remélem, tetszeni fognak. :D Lehet, hogy csak a hétvégén tudom ezeket megcsinálni, de addig is türelem! :D
És valamikor jön friss is, mert az egyetemi szünetekben szorgosan írogatok ám! :D Csak az a baj, hogy mire az egyik elkészülne megunom, és nekikezdek egy másiknak, szóval ilyen félkész állapotban több is van, de készen egyik sincs. :D
Vége az első pályázatnak, amin indultam. Nem nyertem, és helyezett sem lettem, de remélem titeket ez ugyanúgy nem zavar, mint engem. (Ez az a pályázat egyébként, amin az Ezüstös Holdfény című novellával indultam.) A nyerteseknek ezúton is gratulálok!
Az oklevelet oldalra is kiteszem, hogy mindig emlékezhessek rá! :D Nagyon jó élmény volt. Az első pályázat, amire beneveztem így blogolással kapcsolatban, és nagyon élveztem. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy induljon hasonlókon, sőt, én magam is gondolkozom rajta, hogy kiírok egy pályázatot. :D
Sziasztok! Amint láthatjátok, új történet írásába kezdtem. A lélektükrök királya egy fantasy sztori lesz, tehát egy teljesen más világban játszódik. Küldetések, nehéz és keserves próbák hosszú sora,reménytelen(?) szerelem, istenek és más csodás lények várják az olvasót, aki elkíséri Dariant a hosszú úton. Remélem, tetszeni fog nektek a történet, és örülnék, ha megírnátok a véleményeteket róla. :D Jó olvasást!
A lélektükrök királya
1. fejezet
Egy új küldetés
- Szerezd meg nekünk! Szerezd meg nekünk a szemek szemét, vagy mi magunk átkozunk meg! – szólt az istennő, és a férfi tudta, hogy nem viccel. Lehet, hogy eddig a kegyeibe fogadta őt, és mindenben támogatta, de nyilvánvaló volt, hogy ezért cserébe vár valamit. Eddig nem foglalkozott vele, mi lehet az, de most mindennél jobban rettegett.
- De hát azt senki emberfia nem tudja megszerezni, kegyes istennő! – próbált hatni rá. Ha ez az a feladat, amit el kéne végeznem, akkor kár is elindulom. Nem sikerülhet… - tette hozzá még magában.
- De te nem vagy közönséges halandó, Darian. Te fogod nekünk elhozni, ne tiltakozz a sorsod ellen!
Szemében kihívás csillant. Arra volt kíváncsi, szembe mer-e szállni vele nyíltan egy halandó, még ha olyan bátor is, mint a férfi. Darian végül fejet hajtott előtte, mert tudta, hogy nem mondhat nemet. Nem kérés volt a küldetés, hanem parancs. És aki nem teljesíti a parancsot… Egy istennő haragja mindennél pusztítóbb. Magával ragadhatna mindent, ami valaha kedves volt neki, ezer és ezer kínt kellene kiállnia, míg végül az örök kárhozat várna rá.
- Helyes! – mondta már elégedett hangon, és a férfi érezte, hogy megkönnyebbülhet. Legalábbis egyelőre. - De ne hidd azt, hogy segítség nélkül engedünk utadra, harcos. Kapsz magad mellé egy társat, és mivel kegyes vagyok, megajándékozlak a legerősebb fegyverrel, amit halandó valaha láthatott.
Amikor ezek a szavak elhagyták az ajkát, egyszerre több dolog is történt.
A semmiből egy szárnyas ló termett előtte, olyan gyönyörűséges, hogy alig hitt a szemének. Hófehér szőre csak úgy tündöklött az istennőből áradó fényben, ami az egyetlen fényforrás volt a sötét barlangban. Izmos teste valószínűleg minden súlyt elbírt volna. De a legcsodásabbak a szárnyai voltak, egyenként három méter hosszúak.
Szelídnek tűnt, ahogy bizalommal telve rá emelte barna szemeit, de Darian ha nem muszáj, nem merte volna kipróbálni, hogy rá támad-e, ha közelít. De erre nem is volt szüksége, mert egyszer csak egy hang csendült fel valahol a tudata legmélyén.
- Nasir vagyok, hű társad a hosszú út során! – szavait a pegazus egy hosszú és éles nyihogással nyomatékosította, és büszkén kihúzta magát, ami azért egy lónál érdekes látvány volt. A harcos érezte a csontjaiban, hogy árad a paripából az ifjonti hév és lelkesedés.
A másik dolog, ami történt, hogy egy hatalmas kard termett az oldalán. Amikor kihúzta a hüvelyéből, a penge smaragdzölden izzott, és fénye beragyogta a barlang falait. Az istennő igazat beszélt, ilyen pompás fegyver nem volt még egy a földön. Pengéje olyan szilaj és éles volt, hogy legkeményebb sziklát is olyan könnyedén szelte ketté, mint kés a vajat. Könnyű volt, és gyönyörű. Amikor Darian suhintott vele egyet próbaképp a levegőben, olyan érzése volt, hogy a kard saját kezének folytatása. Szinte meg se kottyant neki a súlya, olyan kiegyensúlyozott volt, és a férfi minden mozdulatát hűségesen követte.
Darian még meg akarta köszönni az ajándékokat, és meg akarta kérdezni az istennőt, hogy mit kéne tennie ezután, de mire felnézett, ő már nem volt sehol. A barlang újra sötét volt, csak a kard zöld ragyogása adott valamennyi fényt, és ő ott állt Nasirral, kezében a pengével.
Ez a nap is eljött. Első nap az iskolában. Ez mindenki számára különleges, de nekem még több okom van az izgalomra, mint másnak. Mert nekem ez nem csak az iskola első napja, hanem az első napom a normális világban is.
Úgy nőttem fel, hogy soha nem voltam korombeliek társaságában. Persze ez nem volt kivitelezhető, hiszen amint összebarátkoztam volna valakivel, rögtön költözhettünk is volna más városba. A gyors növekedésem és a korai szellemi fejlődésem biztos feltűnt volna a helybelieknek. Ezenkívül fennállt volna a veszély, hogy elárulom a kilétem valakinek. Bármennyire okos voltam mindig, csakúgy, mint a többi gyerekről, rólam is elmondható volt: „Ami a szívén, az a száján.” Hiszen rajtam kívül melyik gyerek számára normális, ha a szülei állatokra vadásznak, és annak vérét szívják. Melyik család nem léphet ki a napfényre? Eezeknél is nagyobb gondot jelentett az én kis képességem. Bárkinek, bármikor el tudom mondani a gondolataimat, érzéseimet szavak nélkül is. Csak megérintek valakit, és ha úgy akarom, képeket mutatok neki, amik leírják a közlendőmet. Kisebb koromban jobban szerettem a dolgok ilyetén közlését, de Anyáék hosszú és kínkeserves munkával megtanították nekem, hogy ezt csak akkor használjam, ha tényleg szükségem van rá. A beszéd ugyanúgy része a normális életnek, mint az, hogy pislognom kell vagy néha izegnem- mozognom. Ezt a leckét is megtanultam, bár el kell ismernem, azért néha még mindig használom az „erőmet”. Gyorsabb, és néha sokkal kifejezőbb, mintha ugyanazt a gondolatot szavakkal próbálnám kifejezni.
Ezen okok miatt nem kerültem még kapcsolatba egyetlen emberrel sem a rokonaimon, és a quileute törzs tagjain kívül.
Amikor eljött az iskola első napja, Anyáék, Rosalie, Alice és a többiek izgatottan ébresztettek reggel. Hát igen, az alvásra képtelen vámpírok pontosabb ébresztők, mint bármilyen vekker. Kirángattak az ágyból, és belöktek a zuhany alá. Amíg megmosakodtam és fogat mostam, Alice és Rosalie kikészítették a ruhámat az ágyra. Több mint egy hétig veszekedtek rajta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Anya is kivette a részét a vitából. Alig tudta meggyőzni a nénikéimet arról, hogy a világoskék koktélruha talán nem a legmegfelelőbb öltözék a suliba, bármilyen jól is megy a rózsaszín pírhez az arcomon. Végül egy sötétkék Levi’s farmer és egy csinos, de nem túl kihívó felső mellett döntöttek. – Ez a szín jól megy a hajadhoz. – mondták mindketten kórusban, amikor leakasztották a fogasról a bronzszínű topot. Mellé egy hasonló színű magas sarkút választottak, és hiába próbáltam őket meggyőzni, hogy egy tornacipő is megteszi, rám erőszakolták. Már megszokhattam volna! – gondoltam, amikor végül kitipegtem a szobából. Amint külsőre a tini korba léptem, minden bevásárló körút után egy tűsarkúval és egy hozzá illő táskával állítottak haza. A járás persze nem okozott problémát benne, mert örököltem a vámpírok kitűnő egyensúlyérzékét, és Apa szerint majdnem olyan légies vagyok, mint Anya. Ezért a képességemért már sokszor hálát adtam, mert néha úgy éreztem, vonzom a bajt. Persze komoly baleset soha nem történt velem, hála a jó reflexeknek, de biztos voltam benne, ha nem lennék fél-vámpír, már tolókocsihoz lennék kötve, vagy még rosszabb. Sokat hallottam róla, hogy Anya régen vonzotta a bajt, szóval azt hiszem, ezt tőle örököltem.
Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, éreztem, hogy a levegőben palacsinta illata terjeng. Igazság szerint kifinomult orromat már előtte megcsapta az édeskés illat, de azt hittem hallucinálok. Az ajtó kinyitása után azonban már kétségem sem volt afelől, hogy Esme elfoglalta a konyhát, és szívét- lelkét beleadja a sütésbe.
- Hát megérkezett a mi gimnazistánk! – fogadott, amikor beléptem a konyhába. Csak egy halvány mosolyra futotta az erőmből, mert igazából már nagyon ideges voltam. Amúgy sem voltam éhes, mert tegnap voltam vadászni, és még az izgalom miatt is hányingerem volt. A palacsinta viszont az emberi ételek között az egyik kedvencem volt, és Esme-t sem akartam megbántani, így végül megettem két palacsintát. Ezután fogtam a táskám, és elindultam a pokolba.
Öröm volt az ürömben, hogy Apa bármennyire szerette volna, nem vihetett el az iskolába. Bár még nem jártam semmilyen nagyobb közösségben, azt még én is tudtam, hogy ciki, ha valakit az apja viszi a suliba. De hála istennek, nálunk legalább ebből nem származott vita. Forksban úgy tudják, hogy én Edward unokahúga vagyok, és azért költözök a városba, mert ő és Anya épp egyetemen vannak, és nincs idejük velük foglalkozni. A legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, hogy Charlie nagyapához költözök, aki amúgy is olyan magányos.
Őszintén szólva nem tudom, hogy miért maradtunk annak idején Forksban. A logika és az eddigi szokás is azt diktálta volna, hogy elköltözzünk valamilyen másik sötét, esős helyre. De nem tettük, így Anyáék jóformán ki sem mozdulhatnak a házból, mert mindenkinek feltűnne, hogy hiába telnek az évek, ők nem lettek öregebbek. Ez Carlisle-nak jelenti a legnagyobb problémát, mert az orvoslás az ő hivatása. Azért „él”, hogy másoknak segítsen. De már nem dolgozhatott tovább a forksi kórházban, ezért most az egyik szomszéd város orvosa. Ott senki nem ismerte, ezért szabadon gyógyíthat. De ehhez bizony minden nap hosszú távokat kell kocsikáznia. Amikor rákérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy mindezek ellenére még mindig itt élünk, csak halvány magyarázatokat kaptam. Olyasmiket, hogy ez mind miattam van, azért hogy én boldog legyek. Persze én tudom, hogy nem ez a valódi ok, de az igazságra még nem sikerült rájönnöm.
A családom egészen a kocsimig kísért. (Egy ezüstszürke Volvo, amit Apától örököltem. Nem voltak hajlandók nekem veszélyes kocsit venni, és túl feltűnőt sem, így végül ezt választottam. A régi kocsik iránti vonzódásom szintén Anyától örököltem, és igazából egy öregebb kocsit szerettem volna, de Apa ennél régebbi autóba nem ment bele.) Mindenkinek adtam egy- egy puszit, és mindenkit megöleltem (ezt nem is kerülhettem volna el), és végül beindítottam az autót. Kihajtottam a garázsból, és mikor már nem láttak, egyre jobban benyomtam a gázpedált. Szerettem a gyorsaságot, a száguldást. Régebben Apa gyakran a nyakába ültetett, és végigszáguldott velem az erdőn. Amikor ilyen gyorsan hajtottam, mindig átjárt az a kellemes érzés, ami akkor.
De most még ez az érzés sem volt teljesen tiszta, mert pár perc elteltével rájöttem, hogy az iskola felé száguldozom. És minél gyorsabb vagyok, annál több időt kell végigszenvednem az iskolapadban. Így végül felemeltem a lábam a gázpedálról, és inkább fékeztem. Végül szelíd 40 km/h-s sebességgel döcögtem Forks központja felé, miközben az autórádióból Debussy nyugtató zenéje szólt.
De lehet egy pillanat akármilyen gyönyörű és meghatározó, ahogy a nevéből következik, előbb-utóbb vége szakad. Ez sem volt kivétel, és ezt hőseink elég keserűen tapasztalták meg.
- Most megmondom neki! Nem lesz ennél jobb lehetőségem. Nincs itt egyik Cullen sem, sőt a házban is csak kevesen. Bella és Edward a saját kis fészkükben vannak, inkább nem is akarok rá gondolni, mit csinálnak. Jasper és Emmett vadászni mentek, Alice pedig vásárolni. Esme pedig elkísérte a doktort a kórházba. Most vagy soha!
Jake már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor lépteket hallottak. Persze már az is csoda volt, hogy egyáltalán meghallották, hiszen Rosalie olyan halkan közeledett, ahogy csak tudott. Rose határozottan visszautasította a vásárlás lehetőségét, amikor Alice elhívta. Mártírként vállalta magára a gardedám szerepét, és úgy tűnik, komolyan is vette a feladatát. Próbált rajtuk ütni, de nem sikerült neki. Semmi illetlent nem találhatott abban, amit látott.
- Ezzel a korccsal mozizol? – kérdezte undorodó hangon. – Nem gond, ha csatlakozom?
De még mielőtt bárki válaszolhatott volna a költőinek szánt kérdésre, lehuppant Renesmee és Jacob közé a kanapéra. Úgy tűnik, annyira azért mégsem undorodott a „korcstól”, hogy ne áldozta fel magát a szent cél érdekében. Hiszen nem volt kérdéses, hogy miért jött. Csak az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy Jake bevallhassa, mit érez. Hét év sem volt elég neki, hogy feldolgozza a tényt: őket egymásnak szánta a sors.
- Én is örülök neked, Barbie! De biztos, hogy neked nem kéne mondjuk körmöt lakkozni?
- Csak ennyi telik tőled? – nevetett Rose, és megpróbált úgy tenni, mintha Jake ott sem lenne. Átkarolta Nessie vállát, és kíváncsian fürkészte az arcát. Nem tetszett neki, amit látott. Csalódottság volt a szemében.
- Na jó, te akartad! – folytatta a szópárbajt a férfi, és most az egyszer némi örömét is lelte Rose jelenlétében. Legalább egy pillanatra sikerült elfelejtenie minden problémáját. Egy másodpercre újra az a fiú lehetett, aki egykor, amikor Nessie még baba volt. Megint az volt a legnagyobb kihívás, hogy megviccelje a szőke vérszívót, és nem az, hogy meghódítsa élete értelmének szívét. - Miért nincs a szőke nők fején rendszámtábla?
Rose úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit kérdezett.
- Mert ötven köbcenti alatt nem kötelező – kacagott Jake az elmúlt pár órában most először őszintén.
- Hé, megy a film! – szólalt meg végül Nessie, mert ő mindkettejüket szerette. Nem engedhette, hogy tovább civakodjanak! Végül, miután csönd lett, bezárkózott a saját kis burkába. Kizárta a külvilágot, főként a nagynénjét.
A film hátralevő része mindannyiuk számára szörnyen telt. Az idő vánszorgott, mintha ez a darab nem pár napot ölelne fel, hanem minimum egy örökkévalóságot.
Nem hagyhatom, hogy ez a dög rámásszon az én kicsikémre! Nem való hozzá! Ő ennél sokkal jobbat érdemel. Keresnie kell valahol egy jóképű fiatalembert, aki kiüti a nyeregből a korcsot. Legyen magas, erős, lehetőleg sötét hajú, mint az én Emmettem. Intelligens és határozott. De a legfontosabb, hogy szeresse a lányt. Ha kell, ő maga változtatja át, de Renesmee nem lehet együtt pont vele.
Így törte a fejét Rosalie, és próbálta végigpörgetni a fejében az összes férfi arcot, amit eddig látott. Arra nem is gondolt, hogy kétségtelenül van valaki az ismeretségéből, akire ez a leírás tökéletesen illett: Jacob Black.
Meg kell neki mondanom. Amilyen hamar csak lehet. Nem bírom ezt tovább! Az előbb is majdnem megcsókoltam. Olyan volt, mintha egy mágnes húzott volna felé. Ha nem lép be Rosalie… Ki tudja mit csináltam volna? Lehet, hogy egy csókkal mindent tönkre tettem volna! Hiszen ő valószínűleg a bácsikájaként, vagy legalábbis barátként gondol rám.
Jacob most is magát kínozta a gondolataival, mint az utóbbi időben mindig. Kísértette a múlt, amitől nem tudott szabadulni. Ha csak most ismerné meg a lányt, könnyebb lenne. De gyakorlatilag ő volt a második apja! Milyen morbid gondolatnak tartaná a lány, hogy szerelmet érezzen iránta. A bűntudat és a kétségbeesés még Jacob vidám természetén is úrrá tudott lenni, most először igazán eddigi életében. Egy érzelmet nem tudott csak elnyomni: a szerelmet.
Renesmee gondolatai is kettejük furcsa kapcsolata körül forgott.
Az előbb csak én éreztem azt a furcsa bizsergést? Ahogy rám nézett, mintha… Mintha meg akart volna csókolni. De az nem lehet. Vagy mégis? Jaj, miért olyan nehéz minden az életben? Rómeó és Júlia bezzeg nem sokat teketóriáztak. Lehet neki is ezt kéne tenni. Mi lenne, ha egyszerűen csak odasétálna hozzá és megcsókolná? Nem játszhatják ezt az örökkévalóságig!
Amikor az utolsó mondat is elhangzott, egyszerre hárman pattantak fel a kanapéról. Mind érezték, hogy a szituáció kissé kínos, és egyszerre kezdtek magyarázkodásba:
- Nekem most fel kell hívnom valakit – kezdte Rose.
- Én még elolvasnám a drámát, mert valamit nem értek – füllentette pirulva Nessie, és remélte, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy hazudik. Hiszen négyszeri olvasás után nincs olyasmi, amit ne értett volna meg. Fejből tudná idézni bármelyik színt!
- Rám pedig vár a járőrözés! – próbált lazának tűnni Jake, és már indult is az ajtó felé.
De mielőtt elérte volna az áhított célt, egy apró, fekete hajú lény szökdécselt be a házba, és először úgy tűnt, mintha nem érzékelné a ház légkörét. De Alice-nek elég volt ránéznie Jacobra és Nessie-re, és rögtön tudta, mi történhetett. Szívügyekben ő a nyerő!
Azért a biztonság kedvéért megpróbálta adni a hülyét, és csengő hangon feltette a kérdést, amit senki sem akart hallani:
- Hát itt meg mi történt?
A többiek arcát látva Alice alig tudta visszafojtani a kacagást, ami készült feltörni belőle. Mindhárman úgy csináltak, mintha eltitkolhatnák, mi zajlott éppen az előbb.
- Mi csak megnéztük a Rómeó és Júliát, ahogy Anya kérte – nyögte ki végül Nessie, aztán gyorsan fel is szaladt az emeletre.
- Hárman, együtt? – kíváncsiskodott még mindig a család jósa.
- Nem tartasz bennünket képesnek rá, hogy kibírjuk egymás társaságát két röpke órán keresztül? – kérdezett vissza Rose dühösen. Legjobb védekezés a támadás! – gondolta.
- És, tetszett? – kínozta őket tovább a fekete rém, ahogy magában Jake épp elnevezte.
- Miért ne élveztük volna? – folytatta a taktikáját a szőkeség, és a párbeszéd már kezdett „kérdésre kérdés a válasz” játékká alakulni.
Alice vagy ezer okot tudott volna felsorolni, de úgy döntött, elég, ha egyre tesz utalást. Mélyet szippantott a levegőbe, és undorodva felhúzta az orrát. Jacob szagát egyébként már megszokta, amennyit mostanában itt tartózkodott, nem is lehetett volna másképp. Rosalie azonban soha nem mulasztott el megjegyzést tenni a bűzre.
Úgy tűnik értette a célzást, de nem kívánt rá reagálni. Felségesen hátradobta szőke hajzuhatagát, majd kivonult a garázsba.
Alice ekkor vidáman Jake felé fordult, de mielőtt bármit szólhatott volna hozzá, a férfi kiszáguldott az erdőbe. Ez már sok volt neki. Nem is sejtette, hogy ezután Alice-nek olyan látomása volt, ami őt is érdekelte volna.
Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb sztori még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.
- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.
A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató. Végigsimogatta Jake minden porcikáját, akár a selyem. Nem hallott még szebb hangot. De olyat se, ami több aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, ami akkor elfogta, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.
De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Jake… Nem Jake bácsi, még csak nem is Jacob. Jake. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy tizenhét éves lány Jake bácsinak hívná őt?
Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvoltak az előnyei. Végre nem kellett bújtatni az ismerősök elől, hiszen már nem nőtt rohamosan, mint eddig. Nagynénjei majd’ kibújtak a bőrükből, amikor először vihették el tűsarkút vásárolni. Nessie végre elkezdhette azt az utat, amit neki szánt a sors. De Jake pillanatnyilag ezeket az előnyöket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.
Minden kétsége ellenére azonban azt is tudta, hogy már nem sokáig halogathatja a vallomást. Renesmee már felnőtt nő, még akkor is, ha ezt az agya egyelőre még nem dolgozta fel. A teste azonban annál inkább. Több mint hét éve élt cölibátusban, és soha nem bánta, hogy ilyen nehéz út állt mögötte. Egyetlen percben sem gondolt arra, hogy bárki mással megosszon szerelmes perceket, bevésődését kivéve. Ez pedig egészen eddig a pillanatig abszurdnak tűnt. De most… Renesmee minden porcikájában nővé érett, a legszebbé, akit Jake valaha látott. És ő is csak férfi, az istenért!
- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.
Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A hormonjai külön életet kezdtek élni, amikor a lány mellette volt, és hihetetlen erőfeszítésekbe került, hogy ezt nem hozta a lány tudomására. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.
- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.
Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.
- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. kétéves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.
- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!
- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.
- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.
Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.
Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.
Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek igazán egymásra a film alatt. Addig sikerült elkerülniük, hogy a másik észrevegye, hogy nem a film az, ami leköti őket. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.
Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.
„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”
- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín
„Legnagyobb boldogságukat nagyon egyszerűen le lehetett volna írni: nem voltak többé egyedül. Mi jobb annál, mint azzal lenni, aki szeret, aki tökéletesen megért, aki nem hagyna el a legnagyobb bajban sem? Létezhet értékesebb kapcsolat?”
- Christopher Paolini
Kedves Naplóm!
Már két hónapja élek itt, és azóta nem írtam semmit. Azt hittem, nincs ennél unalmasabb hely a Földön. Amikor Anya közölte velem, hogy New York-ból egy apró városba, Sommerfield-be költözünk, mert ott talált állást, úgy gondoltam, mindennek vége. Oda az otthonom, elveszítem a barátaim, és el sem tudtam képzelni, hogy távol legyek a Nagy Almától. A véleményem a költözés utáni két hónapban sem sokat változott. Nem lettek új barátaim, nem volt semmi, amivel elüthettem az időt. Magányos voltam.
De ma minden megváltozott. Örökre…
Két hónap alatt csak ma vitt rá a lélek, hogy felmenjek a padlásra. Nem tudom, miből fakad a félelmem a ház ezen részétől, talán a gyerekkoromban oly sokszor hallott padlásszellemes mesék lehetnek az okai, mindenestre tény, hogy világ életemben rettegtem a poros, sötét és dohos padlásszobáktól.
Ez most sem változott, de az unalom furcsa dolgokra viszi rá az embert. Egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni magammal otthon, menni pedig nem volt hova vagy kivel. Így végül egyszer csak azt vettem észre, hogy a lábam a lépcső felé visz, és gyorsan, kettesével szedem a fokokat a felső szintre.
A padlás ajtaja előtt mégis megtorpantam. A hátamon borzongás futott végig, és hirtelen úgy éreztem, nem ártott volna felvennem egy vastagabb pulcsit. De a hidegrázást nem csak az okozta, hogy fáztam, hanem egy másik, furcsa érzés is. Úgy éreztem, valami vár rám az ajtó másik oldalán, de nem tudtam, hogy jó vagy rossz.
Néhány másodpercig még álldogáltam, meredten bámultam a díszesen faragott, sötét ajtót és a bronzos fényű barokkos kilincset. A régies ajtó nem illett a ház többi részéhez, de tudtam, hogy ez az egyetlen helyiség, amit Anya meghagyott a régi módon. Azt mondta, szeretett volna megtartani valamennyit a ház „klasszikus bájából”. A klasszikussal egyet kellett értenem, de nem a báj szó volt az első, ami akkor beugrott.
Amikor beléptem, még mindig ezen járt az agyam, így nem csoda, ha először a régi bútorok tűntek fel. Ódivatú szekrények és székek sorakoztak mindenhol, a sarkokban nehéznek látszó faládák, olyanok, amikben kincset keres az ember. A polcokon öreg kötésű könyvek és az a jellegzetes szag, amit csak antikváriumokban érez az ember. A helyiségbe lépve még hidegebb lett a hőmérséklet, már a leheletem is láttam. De bármennyire hátborzongató volt is a hely, jól éreztem magam. A hatalmas ablakokon fény szűrődött be, amiben megpillantottam az ide-oda szálló porszemcséket. Még beljebb léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ekkor vettem csak észre azt, amit eddig elrejtett a tömör faajtó.
A padláson volt még egy bútordarab. Egy legalább kétszáz évesnek tűnő kanapé, erősen megkopott bársonyhuzattal. De nem maga az ülőalkalmatosság volt érdekes, hanem az, hogy valaki márt ült rajta.
Annyira meglepődtem, hogy még kiáltani sem tudtam. Utólag visszagondolva valószínűleg sokkos állapotban voltam. Mindig nevettem azon a rágógumi reklámban szereplő lányon, aki, amikor meglátta a betörőt, nem tudott sikítani. De már tudtam, mit érezhetett. Ott ült előttem egy sötét hajú, nálam kicsit idősebbnek látszó fiú, akinek nem szabadott volna ott lennie. Úgy tűnt, tudomást sem vesz rólam.
Aztán egyszer csak felém fordult, mintha megérezte volna, hogy őt bámulom. Gesztenyebarna szemei mintha magába szippantottak volna, nem tudtam védekezni ellene. Az agyam kiáltozott, hogy meneküljek, hívjak segítséget, mert az életem veszélyben forog, de mégsem tettem semmit. Csak álltam, és bámultam rá, mintha szellemet látnék.
Meglepettnek és zavartnak tűnt. Nem számított arra, hogy valaki rajtakapja. Felállt. Lassan, nagyon lassan felém indult. Közben lehetőségem nyílt megcsodálni teljes valójában. Magas volt, magasabb, mint én, ami nagy szó, mert mindig én álltam a tornasor elején. Sötét nadrágot, és fehér inget viselt. Csak most, hogy a fény még jobban rávetült, vettem észre, hogy az arcán egy halvány sebhely fut végig. De valahogy még ez sem tette fenyegetővé. Még mindig nem éreztem, hogy félnem kellene tőle.
- Te látsz engem? – kérdezte pár tétova lépés után. A hangja tökéletesen illett egész megjelenéséhez. Nem volt túl mély, de érces volt, és minden szava simogatott. Nehezen találtam meg a hangom, de végül csak sikerült.
- Már hogyne látnálak?
- Te vagy az első, aki lát engem több mint kétszáz éve.
Felnevettem. Azt hittem viccel, de mialatt én idegesen kacarásztam, ő teljesen komolynak tűnt.
- Hogyhogy az első, aki lát kétszáz éve? És egyébként is ki vagy, és hogy kerülsz a padlásunkra?
Teljesen logikus kérdéseknek tűntek, és el sem hittem, hogy már percek óta itt állok egy idegen férfival, és még nem kérdeztem meg, hogy került a házunkba.
- Nehéz lesz elhinni, amit most mondok – kezdte, és közben erősen gesztikulált, mintha ezzel is igyekezett volna nyomatékot adni a mondanivalójának -, de hinned kell nekem.
- Csupa fül vagyok.
Értetlenül nézett, mintha nem ismerte volna a kifejezést, de persze ez lehetetlen. Végül mégis folytatta.
- Szellem vagyok – jelentette ki teljes határozottsággal. A mondata kétségtelenül kijelentő volt, és egyáltalán nem kezdett el nevetni. Még egy mosoly sem jelent meg csábító ajkainak szélén. Egyetlen arcizma sem rándult, nem tikkelt a szeme, nem kaparászta idegesen a nadrágját, nem túrt a hajába, nem kezdte el a körmét rágcsálni. Egyszóval semmilyen olyan kényszertevékenységet nem végzett, ami a hazugokat vagy a rossz színészeket elárulta volna.
- Szellem? – kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha egy őrülttel beszélnék. Mert nem lehet normális ez a fickó! Azt állította, hogy egy legalább kétszáz éves szellem. Valami baj lehet az agyával. És ami azt illeti, az enyémmel is, mert itt állok teljesen nyugodtan egy valószínűleg elmebeteg idegennel egy üres ház padlásán.
- Igen, szellem – folytatta a legnagyobb nyugalommal. Aztán mintha ő is egyre izgatottabbá vált volna –, és te látsz engem! Azt hittem, már soha nem jön el ez a nap.
Ezzel szó nélkül felém rohant. A köztünk lévő távolság pillanatok alatt semmivé foszlott. Ő pedig egyszerűen, kérdések nélkül átölelt, mintha csak évek óta ismerne. Bármennyire abszurd volt a szituáció, nem tudtam nem élvezni az ölelését. Éreztem, ahogy izmos mellkasa az enyémhez simul, ahogy úgy ölel, mintha én lennék számára a legfontosabb, és sosem szeretne elveszíteni. Éreztem az illatát, ami egyszerre volt friss, mint a tengeri szél, és ősi, mint az ázott föld illata. Újfajta melegség járt át, mintha megtaláltam volna valamit, amit egész eddigi életemben kerestem. De bármilyen jó is volt ez az érzés, véget kellett vetnem az egész őrületnek. Kibontakoztam az ölelésből, finoman arrébb toltam, és próbáltam úgy beszélni, hogy ne remegjen meg a hangom.
- Mégis milyen nap? Amikor betörsz valaki házába, és rátámadsz a lakóira? – kérdeztem számon kérő hangon.
- Sehova sem törtem be, és nem támadtam rád. Szerinted így viselkedik az, aki meg akar támadni? – az utolsó mondat alatt felemelte a kezét, és finoman végigsimított az arcomon. Közben először jelent meg az arcán egy mosoly, és nem bírtam nem megállapítani, hogy milyen jóképű.
- Nem tudom, mert még soha nem támadtak meg. És ez maradjon is így! – ezzel dacosan félrelöktem a kezét az arcomról. De előtte még volt időm megállapítani, hogy milyen hideg a keze. Mintha nem is lenne élő.
- Ha rajtam múlik így marad – húzta ki magát úgy, mint ahogy a régi filmekben látni a vérbeli úriemberektől. – Megjósolták nekem, hogy egyszer eljössz! Még a halálom előtt egy cigányasszony. Azt mondta, rövid az életvonalam, de a szerelemé ennek ellenére mégis hosszú. Az életem valóban rövid volt. Amint láthatod, még a huszadik születésnapom sem éltem meg.
A mosolya ennél a pontnál szomorkássá vált, de ahogy folytatta, a szeme felcsillant, és olyan izgatottnak tűnt, mint egy kisfiú, amikor új játékot kap.
- Miután meghaltam, valamiért itt maradtam. Nem tudtam továbblépni. Először szinte meg sem éreztem a változást. Aztán amikor az emberekhez beszéltem, olyan volt, mintha észre sem vennének. Azt hittem, megőrültem. Hangosan üvöltöztem, hogy valaki meghalljon, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak átment rajtam egy lovas kocsi. Akkor már tudtam.
- Hogy szellem vagy?
Láthatta rajtam, hogy még mindig nem hiszek neki. Már az agyam is kezdte átvenni az irányítást, és azon gondolkoztam, hogyan juthatnék el leggyorsabban a telefonhoz, hogy hívjam a rendőrséget. Vagy a kórházat. Még nem döntöttem el.
- Még mindig nem hiszel nekem, igaz?
Nem várt választ, egyszerűen bizonyítani akart. Nem volt nehéz dolga. Először az asztalon sétált át, majd keresztülnyúlt a tömör ajtón. Végül újra hozzám sétált, és kezébe fogta a kezemet. Ujjaival simogatni kezdte az enyémeket, és én nem tettem ellene semmit. Csoda, hogy nem ájultam el a sokktól.
- Érzed, milyen hideg vagyok?
Az erőmből csak egy kurta bólintásra futotta.
- Évekig gondolkoztam rajta, hogy vajon miért maradtam itt. Mi tartott ezen a világon? Aztán eszembe jutott a jósnő, hogy mit mondott. Rövid életem volt, ez a része igaz lett. De a szerelmem nem volt sehol. És akkor, mint egy villám hasított belém a felismerés. A szerelem. Azért nem léphettem tovább, mert valaki várt még rám.
Rövid szünetet tartott, és szomorúan felsóhajtott.
- El sem tudod képzelni, mennyire kétségbeestem. Mindenhol kerestelek. De rá kellett jönnöm, hogy hiába. Még ha meg is találtam volna az igaz szerelmem, ő nem láthatott volna. Több mint száz éve élek reménytelenül. Azzal a tudattal, hogy minden elveszett – miután ezt kimondta, mintha teljesen átalakult volna. Vidámnak tűnt, mint aki szárnyalni tudna. – De te látsz! Mégis igaz! Az igaz szerelem rád találhat bármilyen körülmények között, csak várni kell.
Erre már végképp nem tudtam mit válaszolni. Mert képtelenség, de hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, akkor is, ha mindennek ellentmondott, amit a világról gondoltam. Ismertem az észérveket, de a zsigereimben, a csontjaimban éreztem, hogy igazat beszél. Mintha én is az első pillanattól tudtam volna, hogy ő fontos.
- Hogy hívnak? – tettem fel a legidiótább kérdést, amit lehetett, miután egy fiú majdhogynem szerelmet vall neked. De egyáltalán nem zavarta.
- Leon vagyok.
- Amber – nyújtottam felé a kezem, ahogy az bemutatkozáskor szokás.
De nem megrázta, hanem két tenyere közé fogta, és apró csókot lehelt rá, mint ahogy az régen volt szokás. Eddig nem képzeltem, hogy a kézcsók ilyen intim lehet, de tévedtem. Elpirultam, és nem tudtam megszólalni. Nem engedte el a kezem. Egyikünk sem szólalt meg, csak mélyen egymás szemébe néztünk, elmerültünk egymás lélektükreiben, és tudtuk, hogy megtaláltuk a társunkat.
Nem ismertem és ő sem ismert engem. De vannak, akiket az ég egymásnak szánt, és éreztük, hogy mi ketten ilyenek vagyunk. Mostantól kezdve elválaszthatatlanok, mint egy érme két oldala.
Hosszú másodpercekig, talán percekig álltunk így, amikor végül közelebb hajolt, és nagyon lágyan megcsókolt. Az volt életem legszebb pillanata. A kezei a derekamra csúsztak, kedvesen átölelt és közelebb húzott magához, én pedig a nyaka köré fontam a karjaim. Nem tartott sokáig, de tele volt ígéretekkel és reménnyel.
- Mindent tudni akarok rólad – mondtam végül követelőzve, amikor kéz a kézben elindultunk lefelé a lépcsőn.
- Én is rólad – nevetett, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni. – De elég sok időnk lesz, hogy megismerjük egymást.
- Mert most velem leszel, igaz?
- Örökké.
Ígérete még hosszú percekig keringett körülöttünk a levegőben, majd kiszállt az egyik ablakon, és tudtam, hogy a szél most ezer- és ezerfelé viszi ezt az egyetlen szócskát, hogy a világon mindenhol hallják: Örökké.
Szörnyű fájdalmakat éltem át. Olyan érzés volt, mintha a hús leválna a csontjaimról, és kifordulna, hogy valami teljesen mássá alakuljak. Belegondolva valószínűleg ez is történt. Az állkapcsom is hasogatott, a fogaim egyesével hulltak ki, hogy átadják a helyüket az óriási, tűhegyes agyaraknak. A fájdalomtól kétrét görnyedtem, majd amikor már nem bírtam magam tovább tartani, négykézlábra ereszkedtem. Ekkor kezdett átalakulni a kezem és a lábam is, a szokásos, bütykös ujjak helyén néhány perc elteltével már csak mancsok látszottak. Évek óta nem festem a körmöm, az pedig, hogy műkörmöt ragasszak, fel sem merült bennem. Mert mint ahogy annak most is tanúja voltam, bármilyen ápolt volt is a körmöm, ilyenkor rút karmokká változott. Amikor már kezdtem úgy érezni, a fájdalomnak vége, utolsó simításként még villámgyors sebességgel kezdett el nőni a szőr testem olyan tájain is, ahol egyébként maximum apró pihék serkentek.
Telihold volt, és a kényszer mindent felülmúlt. Hiába próbáltam már ezerszer ellenállni, ettem mindenféle gyógyfüvet és ittam mindenféle gyógyteát, nem tehettem semmit. Még az altató sem használt, hogy nyugodtan végigszundítsam ezt az éjszakát. Próbáltam. Amikor jött a telihold, a szervezetem teljesen átalakult, és nem volt semmilyen ellenszer. Az altató olyan gyorsan tisztult ki belőlem, mintha le sem nyeltem volna.
A görögök szerint a kimerültség segíthet gyógyítani a lükantrópiát. Kipróbáltam. Napokig nem aludtam, kávét vedeltem, futottam, tornáztam, zenét hallgattam, hogy ne tudjak pihenni. A kitartásom még engem is megdöbbentett. Ahogy múltak az órák és a napok, egyre nehezebb volt ébren lennem. Amikor jött a telihold, már a végkimerülés szélén voltam. De éjfélkor mintha az egész testem megtelt volna energiával, és semmi sem állíthatott meg.
Vérfarkas, farkasember. Másoknak csak üres szavak, amik maximum egy esti horrorfilm erejéig kötik le őket, de nekem nem. Nekem ez az életem. És bár a kínjaim havonta egy napra korlátozódtak, az a pár óra határozta meg az egész életem.
Magányos voltam. Hogyan is hitte volna el nekem bárki az igazat? A vallomás nélkül viszont nem alakíthattam ki társas viszonyt, hiszen veszélyes voltam. Az összes kapcsolatomat megszakítottam a barátaimmal, a családommal. És bármennyire fájt is, tudtam, hogy nekik így lesz a legjobb. Minden teliholdkor vérengző fenevaddá változtam, és elvesztettem a kontrollomat.
Hiába voltam ott, hiába tudtam mindenről, amit teszek, az ösztön mindig felülkerekedett. A legtöbb, amit tehettem, hogy próbáltam minél távolabb jutni a lakott területektől, hogy a többi ember biztonságban legyen. De ez nem mindig segített. Öltem már embert, és ez minden kínnál jobban fájt. Égette a bensőm, mintha savat ittam volna, és mindent porcikámat árjárta. A bűntudat semmihez sem volt fogható, és tudtam, hogy a kezemhez tapadt vért semmivel sem moshatom le.
Aznap zuhogott az eső. Már napok óta esett, mintha el sem akart volna állni. A napokban gyakran lehetett hallani, hogy ez a furcsa időjárás már a globális felmelegedés következménye, mások viszont a világvége kezdő jeleinek gondolták az égszakadást. A szél végigszántott a bundámon, de egyáltalán nem zavart. Állapotom egyetlen pozitívuma az volt, hogy sosem fáztam.
A Hold fényesen ragyogott odafenn az égen, egészen világossá tette az éjszakát. Talán ezért is tartja mindenki olyan kísértetiesnek a teliholdat. Ezüstös fényének sugara elől semmi sem rejtőzhetett el, mindenhol ott volt a fényes árnyék, ami nyilvánvaló ellentétben állt a Nap meleg, arany ragyogásával.
Hangos vonyítás hasított a levegőbe, és csak néhány másodperc elteltével jöttem rá, hogy én voltam a hang forrása. Az efféle önkéntelen tevékenységek miatt rettegtem, mert észre sem vettem, mit teszek.
Ott álltam a park közepén, és féltem, hogy valaki rám talál. Elszámítottam magam. Nem volt időm elhagyni a várost az átalakulás előtt, és most retteghettem, hogy bántani fogok másokat. Futni kezdtem, mert minél hamarabb lakatlan területre kellett érnem a városon kívül. Négy lábam ütemes zaja a sárban, és a lihegésem volt az egyetlen zaj, ami az éj csendjét megtörte. Némán fohászkodtam, hogy senki ne kerüljön az utamba, mert tudtam, hogy a vérszomjam képtelen vagyok legyőzni. Eddig még egyszer sem sikerült.
De még végig sem gondoltam teljesen ezt, amikor hirtelen az egyik fa mögül előttem termett egy férfi. Magas volt, izmosnak látszott. A körvonalain kívül nem láttam sokat belőle még a holdfénynél sem. Tudtam, hogy ez bajt jelent. A szimatom máris érezte a friss hús illatát, a számban gyűlni kezdett a nyál, és halk morgás szakadt fel a bensőmből. Az ösztöneim kezdtek felülkerekedni. A tudatos énem próbált küzdeni, de közben mélyen belül már sírtam is, mert tudtam, nem fog sikerülni.
Aztán valószínűleg észrevette a világító szemeimet, vagy meghallotta a vicsorgást, mert hirtelen felém fordult. És akkor megláttam az arcát. Azokat a gyönyörű ajkakat, a szépen metszett, mégis férfias arcélt. De a legtökéletesebb a szeme volt. A szürke szempárban tükröződött az ezüstös holdfény, és most először éreztem szépnek a hold tündöklését.
Nem tűnt ijedtnek, inkább mintha érdeklődés csillogott volna a szemében. Gondolom, nem értette, mit keres egy farkas a parkban. Alig tudtam elhinni, ami ezután történt. Egyszer csak vége szakadt a morgásnak, nem vicsorítottam tovább, és újra a tudatos énem irányított. Tudtam, hogy ezen az éjszakán én győztem. A fenevad már nem tér vissza. Leültem, mintha csak egy kutya lennék, akit a gazdája erre utasított.
A férfi lassan közelebb merészkedett, és óvatosan felém nyújtotta a kezét. Finoman simogatni kezdte a fejem tetejét. Ennél jobb érzést már rég tapasztaltam. Valahonnan elővarázsolt egy szalámis szendvicset, és felém nyújtotta, mintha csak egy kóbor ebet akart volna megetetni, nem egy farkast. Én kiettem a húst a zsemléből, a többit pedig az orrommal félretoltam, jelezve, hogy azt nem kívánom megenni. Ő csak mosolygott, és egy tíz méterre álló padhoz sétált, majd leült. Nem nézett hátra, hogy követem-e, de pontosan ezt tettem. Amikor leült a fejemet az ölébe hajtottam, és el sem hittem, hogy ilyen bizalmat érzek egy vadidegen iránt.
- Honnan jöttél, pajti? – kérdezte barátságosan, és közben megpaskolta az oldalam. – Brian vagyok.
Ezután több percig ültünk néma csendben, az idő csak telt, és mi csak ketten voltunk.
- Nem is tudod, milyen szerencsés vagy. Embernek lenni nehéz. Az emberek magányosak, nyomorultak, téged pedig valahol vár a falkád, akikhez hazamehetsz. Sosem leszel egyedül.
Még órákig mesélt magáról, az életéről, és közben végig simogatott, mintha a keze soha nem fáradna el. A Hold bevont minket ezüstös burkába, és olyan meghitt volt a hangulat, hogy el sem akartam hinni. Egyszer felemeltem a fejem, és a teliholdat bámultam. Most először nem éreztem a késztetést, hogy a fájdalmamat vonyítással adjam a Hold tudtára. Csak néztem, és a szívemet átjárta a melegség. Aztán a fejemet visszahajtottam az idegen ölébe, és tovább hallgattam. Valóban magányos lehetett, ha egy kóbor farkas volt az egyetlen, akivel megoszthatta, ami a lelkét nyomta.
Miközben mesélt, az idő szaladt, és lassan megjelentek a hajnal első sugarai. Éreztem, ahogy a testem rángatózni kezd, újra átjárt a megszokott fájdalom, de ezúttal jobban viseltem. Láttam, hogy Brian meglepődik. Először segíteni akart, de nem tehetett semmit. Épp nyúlt a mobiljáért, hogy állatorvost hívjon, amikor a farkas a végleg eltűnt.
Már nem volt sehol a bundás jószág, csak én álltam ott teljes valómban. Éreztem, hogy megtaláltam azt, akit nekem szánt a sors. Azt, aki társam lehet a magányban és a nehéz időkben. Az egyetlent, aki visszafoghatja a bennem szunnyadó fenevadat. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam a tekintetemmel megnyugtatni a halál sápadt férfit.
Mivel amúgy sem sokan látogatják az oldalt, és több oldal szerkesztése több időt igényel, úgy döntöttem, újra felkerül ide minden írásom. Remélem, örülni fogtok neki, és elolvassátok az összeset. :D Természetesen a többi blogot is frissíteni fogom, de valószínűleg ritkábban, aztán majd kiderül, hogy a jövőben mennyire lesz rá mód, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba.
Szóval ez most itt egy Twilight fanfiction, amire nagyon büszke vagyok! :D
Méhecskék és gólyák
- Nessie, vigyázz azzal a hegyi oroszlánnal!
- Jaj, Jake bácsi, tudod, hogy már nem vagyok olyan kicsi. Tudok vigyázni magamra.
Megint a szokásos… Nessie egyszerűen nem ismeri a veszély fogalmát. Azt hiszi, hogy sebezhetetlen. Hogy is gondolhatná, hogy nem így van, amikor körülötte mindenki halhatatlan vagy legalábbis nagyon hamar gyógyul? De ő mégiscsak egy kislány csupán, akármilyen kemény is a bőre. – Istenem, segíts, hogy ezt vele is megértessem! Nem bírnám elviselni, ha baja esne – imádkoztam magamban már sokadszorra azon a délutánon. Muszáj volt felvennem az emberi formám, mert mégis hogyan magyarázhattam volna el neki másképp, hogy miért nem szeretném neki megengedni?
Alig múlt két éves, de persze külsőre már vetekedett egy öt-hat évessel. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ilyen vakmerő. Korához képest minden tekintetben fejlett és elképesztően intelligens. Túl hamar nő fel, és még generálja is, hogy így legyen. Túl gyorsan akar felnőni, és mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy már nagylány. Persze felkészültem arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, legalább a serdülőkort megvárja. Hát, nincs szerencsém.
- De igen, Nessie, tudom! De te meg azt nem tudod, hogy a legjobbat akarom neked.
Erre Nessie megfordult, levette a szemét a zsákmányról, és legédesebb mosolyát bevetve így szólt:
- A legjobb most az nekem, Jake bácsi, ha hagysz nyugodtan vadászni. Szomjas vagyok!
Ezzel ellentmondást nem tűrve hátat fordított nekem, és vámpírgyorsasággal elindult a kiszemelt hegyi oroszlán után. Mit tehettem volna? Újra felvettem farkas alakom, és követtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen nem hagyhattam egyedül.
Miközben futottam, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megóvjam őt. Ez a küldetésem. A küldetésem, amit ő meglehetősen nehézzé tesz. Legalább olyan csökönyös, mint az anyja. Ha valamit elhatároz, akkor nem hagyja, hogy bárki eltántorítsa. Ez persze bizonyos körülmények között lehet jó is, de a probléma az, hogy nem csak ezt a tulajdonságot hagyta rá Bella. Nessie egyszerűen nem képes felmérni, hogy mekkora veszély leselkedik rá néha. Pont, mint az anyja! Ha azt szeretné, képes lenne elmenni akár a Volturihoz is. Komolyan mondom, ez a gyerek egyszer még a sírba visz.
Pár perc telt el, amikor sikerült utolérnem. Ő már addigra épp azzal foglalatoskodott, hogy elejtse a ragadozót. Az utolsó pillanatban sikerült csak félrelöknöm szegény állatot a fogai elől, aminek az lett a következménye, hogy azok nem a hegyi oroszlánba, hanem belém fúródtak. Nem mondom, hogy nem fájt, de mostanra már megszoktam a legnagyobb fájdalmat is, egyébként pedig Nessie olyan sokszor harapott belém kisebb korában, hogy már kezdett is kicsit hiányozni ez a játék. Igaz, akkor mindig emberi alakban voltam. Rosalie-nak végül nem kis erőfeszítéssel sikerült leszoktatni erről a szerinte idegesítő szokásról.
Most viszont megharapott, még ha akaratán kívül is. Mérge nem volt, hála Istennek, mert akkor már haldokolnék. Éreztem, hogy már szívta a vérem, amikor felfedezte, hogy én nem a puma vagyok.
Úgy tűnik egy sokkal szerencsésebb tulajdonságot is örökölt a szüleitől, mert valószínűleg hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakadnia tőlem.
- Jake bácsi! Hogy…? Én… én nem akartam. Nem tudtam, hogy… Hol van a hegyi oroszlán?
Végül, hogy bizonyítsa, hogy nem akarta, a kezét a bundámhoz érintette, és felém vetítette az előbb érzett meglepetést. Határozottan ránéztem, és ő tudta, hogy ez azt jelenti, ne mozduljon. Gyorsan felvettem az emberi alakomat, aztán felöltöztem, már amennyire tudtam. A lábamon most is ott volt a nadrág, mint mindig, de felső nem volt nálam. Még mindig nem vagyok málhás szamár! Ugyan nem szívesen mutogattam a meztelen felsőtestem a gyerek előtt, de nem tehettem mást.
- Én löktem félre, nem a te hibád volt! – bukkantam végül elő a fa mögül, amit öltözőfülke helyett választottam.
- De, de miért? – kérdezte, mert még mindig nem értette, mi történt.
- Azért, mert nem hallgatsz rám! – szidtam meg, de magamban igazából mosolyogtam a kétségbeesésén.
- De, én… Nekem nem lett semmi bajom. Elejtettem! Gyerekjáték volt! – mondta büszkén, mint mindig, ha valamilyen nagy és veszélyes állat vált az áldozatává. Ezért még kinyírom azt a mocskos vérszívót! Emmett hibája az egész! Miért kellett elvinnie medvékre vadászni? Azóta azt hiszi, mindent szabad.
- Nessie, nem csak a veszély miatt nem akartam, hogy elejtsd! Nem hagytad, hogy befejezzem. Ez a nőstény vemhes! – világosítottam fel.
Először elgondolkozva állt, és azt a szokásos, imádnivaló arcot vágta, mint mindig, amikor erősen gondolkozik. Aztán hirtelen mosolyogni és ugrálni kezdett.
- Tehát kicsinyei lesznek? De jó!
Aztán odarohant hozzám, és átölelt. Nem beszélt csak a képességét használva mutatta meg, hogy mennyire örül, amiért megakadályoztam a vadászatban.
- A kicsik mindig olyan édesek! – folytatta az ugrálást, aztán hirtelen megállt, és megint gondolkozni kezdett. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Olyan édes, amikor ezt csinálja!
- Most min gondolkodsz? – kérdeztem végül, mert már nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Nekem is lehet kisbabám? – nézett rám teljesen ártatlan szemekkel.
Nevettem. Nem tehettem mást! Hogy kérdezhet ilyet? Ezért érdemes kisgyerekkel lenni! Próbáltam visszafogni a hahotázást, és amikor végül sikerült, válaszoltam neki.
- Nessie, te még kicsi vagy hozzá.
- Nem vagyok kicsi! – kiáltotta sértődötten, és durcássá vált.
- Nem, valóban nem vagy – fojtottam el egy újabb mosolyt. – De egy babának nem csak anya kell, drágám, hanem apa is.
Úgy nézett rám, mintha ez nem jelentene problémát, és várta a folytatást. Amikor észrevette, hogy nincs több mondanivalóm, nevetni kezdett, és boldogan felkiáltott:
- Akkor lehet kisbabám!
- Kicsim, épp az előbb mondtam, hogy egy babához két ember kell! – Nem értettem, mit nem ért. Mindig olyan gyors volt a felfogása.
- Igen! Értem. Én leszek a mamája, te pedig a papája.
Erre nagyot nyeltem. Ha ő azt tudná!
- Akkor ez meg is van! Eldöntöttük, hogy babát szeretnénk! Mi a következő lépés?
- A következő lépés? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mit szeretne tudni.
- Hát igen! Megvan a két ember. De még nincs gyerek. Hogyan lesz baba?
Ha lehetséges, még nagyobbat nyeltem. Hogyan is magyarázhatnám el neki? Pont én? De szegénykém olyan lelkes. Összetöröm a szívét, ha nem állok elő valami magyarázattal. Nem bírom elviselni, ha szomorú. Aztán jött mentő ötlet.
- Kérdezd meg inkább Anyát és Apát, jó?
- De én most akarom tudni! – Nem megmondtam, hogy akaratos gyerek?
Próbáltam időt nyerni, ezért lassan odasétáltam a farönkhöz, amit az előbb fedeztem fel, és leültem rá. Követett, nem hagyta, hogy kikerüljem a válaszadást. Az ölembe vackolta magát, és érdeklődve felém fordult. Valamivel elő kellett rukkolnom! De mivel? Nem vagyok rá felkészülve, hogy felvilágosítást tartsak egy alig két éves gyereknek!
- Nos, jó. Hát, tudod, van a méhecske – kezdtem bele, mert nem jutott eszembe ennél jobb. – Szóval a méhecske rászáll a virágra…
Nagy, érdeklődő szemei az enyémbe fúródtak, és egyszerűen nem tudtam folytatni. Ez így nem lesz jó.
- Szóval, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást… - A zavarom egyre jobban nőtt, leizzadtam, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Még mindig bámult, és türelmesen várta a választ. Amikor az nem akart jönni, megszólalt.
- Ezzel sem lesz probléma, mert én szeretlek. Te nem szeretsz engem? – kérdezte félve.
- Dehogynem szeretlek. Mindennél jobban.
- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy mi van a méhecskékkel.
Még szerencse! Aztán jött a mentő ötlet, amivel úgy éreztem, kicsit elhalaszthatom a válaszadást.
- Felejtsd el méhecskéket! A lényeg, hogy a kisbabákat a gólya hozza.
- A gólya?
- Igen, a gólya. Ha két ember babát szeretne, nem kell mást tenniük, csak várni. Várni pontosan kilenc hónapot.
- Kilenc hónapot? Az hosszú idő – mondta szomorúan.
- Igen, kilenc hónapot. És ha eltelik a kilenc hónap, a gólya elhozza a kisbabát.
- Hogy hozza?
- Hát a csőrében, kis szívem.
- De nem esik baja a babának olyan magasan?
- Persze, hogy nem. Nem véletlenül bízták a feladatot a gólyákra. Azért van ilyen hosszú csőrük, hogy biztosan tartsák a babát.
Ez a beszélgetés egyre rosszabb!
- Akkor engem is a gólya hozott?
Na, ez volt az a kérdés, amibe inkább nem akartam belegondolni. Hiszen valamikor mégiscsak szerettem Bellát!
- Igen, téged is. De most már menjünk haza! – sürgettem, mert tényleg nem volt kedvem ezt folytatni.
Az arcocskája elégedetté vált. Úgy érezte, választ kapott minden kérdésére. Kilenc hónap múlva nem tudom, hogy fogom megmagyarázni neki, ha nem jön a gólya. Gyorsan átalakultam, és visszatértem, mielőtt még egy kérdés jut eszébe. Vártam, hogy felüljön a hátamra, és hazavihessem végre.
Amikor hazaértünk, első dolga az volt, hogy Edwardhoz és Bellához szaladjon.
- Anya, Apa, mit eszik egy gólya?
Ők persze nem értették, hogy ezt miért kérdezi, de én csak a fejemet fogtam. Miután elmagyarázták, hogy a gólya táplálkozása igen sokrétű, Nessie csak bólintott.
- Akkor be kell szereznünk mindent, amit egy gólya szeret!
- De hát miért? – kérdezték kórusban.
- Hát mert kilenc hónap múlva vendégül látunk egyet! Nem akarom éhesen elengedni a hosszú út után.
Mégiscsak végigcipeli Jake bácsi és az én babámat a fél világon!
