A lélektükrök királya
1. fejezet
Egy új küldetés
- Szerezd meg nekünk! Szerezd meg nekünk a szemek szemét, vagy mi magunk átkozunk meg! – szólt az istennő, és a férfi tudta, hogy nem viccel. Lehet, hogy eddig a kegyeibe fogadta őt, és mindenben támogatta, de nyilvánvaló volt, hogy ezért cserébe vár valamit. Eddig nem foglalkozott vele, mi lehet az, de most mindennél jobban rettegett.
- De hát azt senki emberfia nem tudja megszerezni, kegyes istennő! – próbált hatni rá. Ha ez az a feladat, amit el kéne végeznem, akkor kár is elindulom. Nem sikerülhet… - tette hozzá még magában.
- De te nem vagy közönséges halandó, Darian. Te fogod nekünk elhozni, ne tiltakozz a sorsod ellen!
Szemében kihívás csillant. Arra volt kíváncsi, szembe mer-e szállni vele nyíltan egy halandó, még ha olyan bátor is, mint a férfi. Darian végül fejet hajtott előtte, mert tudta, hogy nem mondhat nemet. Nem kérés volt a küldetés, hanem parancs. És aki nem teljesíti a parancsot… Egy istennő haragja mindennél pusztítóbb. Magával ragadhatna mindent, ami valaha kedves volt neki, ezer és ezer kínt kellene kiállnia, míg végül az örök kárhozat várna rá.
- Helyes! – mondta már elégedett hangon, és a férfi érezte, hogy megkönnyebbülhet. Legalábbis egyelőre. - De ne hidd azt, hogy segítség nélkül engedünk utadra, harcos. Kapsz magad mellé egy társat, és mivel kegyes vagyok, megajándékozlak a legerősebb fegyverrel, amit halandó valaha láthatott.
Amikor ezek a szavak elhagyták az ajkát, egyszerre több dolog is történt.
A semmiből egy szárnyas ló termett előtte, olyan gyönyörűséges, hogy alig hitt a szemének. Hófehér szőre csak úgy tündöklött az istennőből áradó fényben, ami az egyetlen fényforrás volt a sötét barlangban. Izmos teste valószínűleg minden súlyt elbírt volna. De a legcsodásabbak a szárnyai voltak, egyenként három méter hosszúak.
Szelídnek tűnt, ahogy bizalommal telve rá emelte barna szemeit, de Darian ha nem muszáj, nem merte volna kipróbálni, hogy rá támad-e, ha közelít. De erre nem is volt szüksége, mert egyszer csak egy hang csendült fel valahol a tudata legmélyén.
- Nasir vagyok, hű társad a hosszú út során! – szavait a pegazus egy hosszú és éles nyihogással nyomatékosította, és büszkén kihúzta magát, ami azért egy lónál érdekes látvány volt. A harcos érezte a csontjaiban, hogy árad a paripából az ifjonti hév és lelkesedés.
A másik dolog, ami történt, hogy egy hatalmas kard termett az oldalán. Amikor kihúzta a hüvelyéből, a penge smaragdzölden izzott, és fénye beragyogta a barlang falait. Az istennő igazat beszélt, ilyen pompás fegyver nem volt még egy a földön. Pengéje olyan szilaj és éles volt, hogy legkeményebb sziklát is olyan könnyedén szelte ketté, mint kés a vajat. Könnyű volt, és gyönyörű. Amikor Darian suhintott vele egyet próbaképp a levegőben, olyan érzése volt, hogy a kard saját kezének folytatása. Szinte meg se kottyant neki a súlya, olyan kiegyensúlyozott volt, és a férfi minden mozdulatát hűségesen követte.
Darian még meg akarta köszönni az ajándékokat, és meg akarta kérdezni az istennőt, hogy mit kéne tennie ezután, de mire felnézett, ő már nem volt sehol. A barlang újra sötét volt, csak a kard zöld ragyogása adott valamennyi fényt, és ő ott állt Nasirral, kezében a pengével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése