Elmerülve a varázsban - 16. fejezet

16.fejezet

Meglepő fordulatok

Futás közben nem is kellett annyira színlelnem a kétségbeesést, mint az először elterveztem. Azon a körülbelül száz méteren, amit a házig kellett megtennem, biztos voltam benne, hogy valaki figyelt. A zsigereimben éreztem, hogy valóban veszély fenyeget, ezért bár rövid táv volt, olyan gyorsan átvágtam a mezőn, hogy senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy az életemért rohanok.

Végül elértem a tornácot, és pár másodperc múlva az ajtót is. Kétségbeesetten kezdtem el verni az ajtót. Először csak mozgolódást láttam az ablakban, aztán éreztem, hogy valaki a lesőnyíláson keresztül engem néz. Próbáltam még hatásosabb lenni, még gyámoltalanabbul kiabálni:

- Segítség! Könyörgöm, segítsenek.

Amikor már azt hittem, hogy nem engednek be, az ajtó végül kitárult, én pedig lihegve rontottam be, és a menedéket nyújtó alakot félrelökve magam mögött rögtön be is zártam az ajtót.

Egy idősebb, ráncosodó férfi állt mellettem, és rögtön tudtam, hogy Garrow az. Igaz, ennél fiatalosabbnak képzeltem a történetet olvasva, semmi kétségem nem volt azt illetően, hogy ő eresztett be.

- Mi történt? – kérdezte arcán gyanakvással, és tudtam, hogy minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem.

- Épp próbáltam eljutni Carvahallba, és közben útonállók támadtak meg – próbáltam minél hitelesebben előadni a már előre kitalált áltörténetem. – Minden holmim ellopták, és az is csoda, hogy sikerült elmenekülnöm.

Garrow kíváncsian végigmért, próbálta megállapítani, hihet-e nekem. A pillantása rögtön megakadt a nadrágomon. Kétségem sem volt afelől, hogy a férfi most először lát nőt férfiruhákban. Meglepetésének rögtön hangot is adott:

- És ezt az öltözéket is ők adták rád? – kérdezte határozottan, figyelembe sem véve, hogy ha valóban hölgy lennék, ezzel a kérdéssel minden bizonnyal zavarba hozott volna. De erre is megvolt a válaszom.

- Igen, Uram. Engem is megpróbáltak elrabolni, és azt mondták, azokban a göncökben nem tudom tartani velük az iramot.

Kíváncsi lettem volna, hogy mit kérdezett volna még, ha nem szakítanak félbe. De örültem is, hogy Roran és Eragon megjelentek, mert sok kínos magyarázkodástól kíméltek meg.

Láttam rajtuk, hogy legalább annyira meglepődtek, mint Garrow, amikor megláttak. Kérdőn néztek apjukra. Nem akartam, hogy a férfi hosszabb magyarázatra kényszerüljön, és rájöttem, hogy még a nevemet sem árultam el.

- Elisabeth vagyok – mutatkoztam be a teljes nevemen, amit egyébként sosem használok. De gyanítottam, hogy ebben a világban még ez a név is furcsának tűnhet, hát még ha a becenevem használtam volna. – Carvahallba tartottam, amikor megtámadtak, és ide menekültem az üldözőim elől – foglaltam össze röviden a hazugságomat.

Garrow még mindig bizalmatlanul méregetett, Roran apja reakcióját várta, de Eragon nem sokat tűnődött, hogy mit tegyen.

- Eragon vagyok – mutatkozott be, és egy bíztató mosolyt küldött felém, ami gyanítom valami olyasmit jelenthetett, hogy: Ne aggódj, Garrow előbb- utóbb megenyhül!

Viszonoztam Eragon mosolyát, és újra a ház ura felé fordultam. A férfi nem igazán örült neki, hogy fiatalabb fia így önállósította magát, és küldött is felé egy szemrehányó pillantást. Végül azonban mégis felülkerekedett benne támogató, vendégszerető énje.

- Az én nevem Garrow, ő pedig az idősebbik fiam, Roran. Eragont pedig már nem kell bemutatnom.

Már épp nyújtottam volna a kezem, aztán visszahúztam, amikor eszembe jutott, hogy ez itt valószínű nem olyan elterjedt, mint nálunk. Végül, hogy mégse álljak csak úgy ott, mint egy bamba, pukedliztem. Elég ügyetlenül csináltam, ebben teljesen biztos voltam, és nem is mertem elképzelni, mit gondolhatnak most rólam.

- Akkor hát, maradj vacsorára! – kérte kétkedve Garrow, és aztán szó nélkül az ajtóhoz lépett, és elment.

Eragon és Roran ezután beljebb invitáltak, és mindannyian leültünk. Gyanítom, náluk ez nem volt szokványos tevékenység, csak úgy ücsörögni, munka nélkül. De ez számukra is különös volt, ha nem is annyira, mint nekem.

A fosztogatókról kezdtek kérdezni, én pedig készséggel válaszoltam minden kérdésükre, hazugságot hazugságra halmozva. Valószínűleg rekordot döntöttem, ami a hazudozást illeti, mert eddig egy két kegyes füllentésen kívül mindig az igazat mondtam mindenkinek. De most nem tehettem mást. Szükségem volt a segítségükre, és nekik is az enyémre, még ha ők nem is tudtak róla.

A sornak pedig még nem volt vége, mert úgy tűnik, Eragon mindent tudni akart rólam. Hogy hol éltem, hogy miért indultam el Carvahallba, hogy van-e családom? Eragon nagyon is könnyen feldolgozta a megjelenésem okozta sokkot, és sokkal inkább izgalom töltötte le, és nem aggódott túl sokat. Roran is barátságos volt, de nem mosolygott annyit, mint fivére, és látszott, hogy korából kifolyólag sokkal érettebben gondolkozott. Belőle megfontoltság áradt, míg Eragon minden mondata ifjonti hévről, és tapasztalatlanságról árulkodott. Pontosan olyan volt a jellemük, mint ahogyan azt elképzeltem.

A hazugságok áradtak belőlem. Elmeséltem, hogy távolról indultam erre az útra, hogy új életet kezdjek, mert a családomat megölték. Carvahallról azt hallottam, hogy az emberek barátságosak, és reméltem, hogy találok majd valami munkát.

Aztán szerencsére sikerült számomra kellemesebb témára terelni a társalgást, és az ő életükről kezdtünk beszélgetni. Hogy milyen növényeket termelnek, hogy Eragon mennyire szeret vadászni, és mennyire sajnálja, hogy legutóbb Roran indult a vadak nyomába, mert neki otthon volt dolga.

A szavak csak úgy áradtak a fiúból. Gyerekkori történeteket mesélt mindenféléről.

Egyszer ötéves korában elhatározta, hogy ő lesz a legnagyobb vadász a világon, és ezt rögtön bizonyítani is akarta. Egymaga vágott neki az erdőknek, és nem is akárhova indult, hanem a Gerincbe. Már akkor is sok legenda fűződött a rettegett vidékhez, ahol emberek tűnnek el nyomtalanul, és ahol állítólag mindenféle fenevad lesett az emberre: boszorkányok, varázslók, sőt, néha még sárkányokról is suttogtak. Persze amikor az embereket nyíltan megkérdezték, csak kevesen vallották be, hogy tartanak az ott uralkodó sötétségtől és veszedelemtől. A legtöbben állították, hogy mindez csak mese, amit az öreg Brom történeti ültettek az emberek fülébe, és hogy sárkányok és varázslat nem is létezik. Ennek ellenére a Gerinc erdejébe senki nem járt.

Eragon ezt már gyerekként is tudta, és úgy gondolta, bátorságát és rátermettségét ezzel bizonyíthatja a legjobban. Saját kézzel fabrikált íjjal, és néhány kezdetleges, ferde nyíllal indult el a nagy kalandra, ahonnan szarvashússal a táskájában szándékozott visszatérni. Több mint három napot töltött a fák között, bogyókon élt, de a nemes vad csak nem akart jönni. Egyre éhesebb és fáradtabb lett, és kezdett erőt venni rajta a csüggedés. De ő akkor sem akart szégyenszemre zsákmány nélkül hazatérni. Végül nagy nehézkesen sikerült elejtenie egy nyulat, amivel nagy büszkén állított haza, mintha legalábbis egy szörnyeteggel küzdött volna meg.

Én pedig figyelmes hallgatóság voltam. Minden szava érdekelt, mert olyan dolgokat tudhattam meg róla, amiket a könyvből nem. Talán én voltam náluk az első vendég, az első idegen, és mint ahogy azt kezdtem észrevenni, az első nőnemű. Eragon a mesélés közben néha váratlanul elpirult, majd pár perc mesélés után folytatta a faggatásom. Nem volt gyakorlott szerelmi ügyek terén, de úgy tűnt, tetszem neki. Ez pedig nem volt jó. Nagyon nem.

Eragonnak Aryába kell beleszeretnie, mélyebb szerelemmel, mint ahogy azt most el tudja képzelni. Ő lesz az első szerelme, és ha hihetünk Angela jóslatának, ő az egyetlen is. Bár azt még nem sejthettem, mi lesz kettejük történetének vége, de azt azért mégiscsak tudtam, hogy nem szerethet belém.

Ki kellett találnom valami hihető hazugságot, amivel minden reménye elszáll, már ha valóban vannak ilyesfajta reményei. Így amikor a családomról, és a barátaimról kezdett el részletesebben kérdezgetni, úgy tettem, mintha mélységes szomorúság járna át.

- Volt egy vőlegényem – hazudtam, és próbáltam magamra ölteni a gyász érzését. Még soha nem halt meg senkim, így nem tudhattam, hogy milyen érzés. Csak sejtéseim voltak. Próbáltam olyan emberekre gondolni, akiket szeretek: a szüleimre, a barátaimra. De tudtam, hogy a szerelem más, és nekem nem volt vele különösebb tapasztalatom. Ide szerelem kellett, nem csupán szeretet. És akkor hirtelen megjelent előttem egy kép: állok az erdőben, előttem egy sötét hajú férfi, akinek rajongás és szeretet sugárzik a szeméből, és menekülésre biztat. Nem akartam elhinni, de abban a pillanatban Seth alakja lebegett a szemeim előtt. De nem volt időm ezen részletesebben gondolkozni, mert hiteles alakítást kellett nyújtanom. – Mindennél jobban szerettem, és örökre szeretni fogom. Nem tudok elképzelni más férfit az életemben.

Reméltem, eléggé nyomatékosítottam, hogy senkivel nem akarok semmilyen közelebbi kapcsolatba kerülni. Ebben a világban legalábbis semmiképp. Eragon arcán először a megértés fénye suhant át, és már épp kezdtem megnyugodni, amikor így szólt:

- Nehéz lehetett neked. De még nagyon fiatal vagy. Lehet, hogy egyszer találkozol majd valakivel, aki boldoggá tehet.

Én pedig tudtam, hogy ez alatt a valaki alatt magát értette. Témát kellett váltanom, még mielőtt jobban belebonyolódunk az ügybe. Hirtelen Roran felé fordultam.

- És te? Elég idősnek tűnsz már ahhoz, hogy menyasszonyod legyen.

Roran elpirult, Eragon pedig féltékeny pillantást vetett rá. Valószínűleg azt hitte, jobban tetszik nekem a bátyja, mint ő. Nem is tudta, milyen messze jár az igazságtól. Roran mindig is az a szereplő volt a történetben, akihez egyszerűen nem tudtam közel kerülni. Persze, szimpatikus volt, hogy próbál a saját lábán megállni, és küzd a szerelméért. Mindeközben egy egész kis falu vezérévé vált, és olyan harcossá, amilyenné soha nem akart válni. Amikor a második könyvet olvastam, egyenesen imádkoztam, hogy ugorjunk át végre a carvahalliak utazásáról az Eragon kiképzéséről szóló fejezetekre, mert azok sokkal érdekesebbek voltak. A harmadik kötet közben kicsit jobban kezdtem értékelni Roran erőfeszítéseit, éreztem, hogy milyen nehéz utat is járt be, de ez még nem sokat változtatott a véleményemen.

Roran mindenesetre nem akart válaszolni, és már épp szabadkozni akartam, hogy milyen tapintatlan vagyok, csak érjen véget a kínos csend, amikor Eragon dacosan válaszolt.

- Roran Kathrinába szerelmes, a hentes lányába – igyekezett leszögezni, mielőtt még minden esélye elúszna nálam. De nálam nem volt esélye, se így, se úgy.

- Eragon! – szólt rá mérgesen öccsére, mert ez az ő magánügye volt.

Ezután a beszélgetés nyugodtabb mederbe terelődött, és szerencsére nem túl sokára Garrow is visszatért. Ez persze a hangulaton nem sokat javított, de legalább Eragon gyenge flörtölési kísérleteinek gátat szabott.

A vacsora nyugodtan telt. Garrow szerint holnap a városba kell mennem, és megígérte, hogy a fiai elkísérnek, nehogy újabb veszélybe keveredjek, én magányos, ártatlan lányka. Az egyetlen problémát a ruhám jelentette, hiszen férfi öltözékben mégsem állíthattam be a faluba.

- Sajnos drága feleségem ruháit régen elajándékoztam – mondta szomorú hangon Garrow, és mélyen meg tudtam érteni.

A kérdést végül Roran oldotta meg. Közölte, hogy Kathrina biztosan tud nekem kölcsönözni egy ruhát. És bár az öreg nem nagyon örült neki, hogy más segítségére szorul ebben a kérdésben, bele kellett egyeznie, mert nem volt más választása.

Nem is tudhatták, hogy én ennek a váratlan fordulatnak mennyire örülök. Pont Kathrian volt az a szövetséges, akire vágytam, és ők el is vezetnek hozzá.

Korán lefeküdtünk, mert holnap amellett, hogy el kell mennünk Carvahallba, még egyéb munkák is vártak a fiúkra. A földeken soha nem állt meg az élet. Amíg nem köszönt be a tél, mindig van mit csinálni, a munka soha nem ér véget. Ráadásul lassan közeledett a betakarítás, és ezelőtt még minden utolsó simítást el kellett végezni.

Eragon szobáját kaptam meg, ő pedig Rorannál aludt. Láttam rajta, hogy mekkora örömet okoz neki, hogy én az ő ágyában fogok aludni. Nem is sejthette, hogy mennyire rosszul gondolta. Mert bár valóban az ő ágyában feküdtem, az álom sehogy sem jött el. Csak forgolódtam, és annyi gondolat kavargott az agyamban, hogy a fejem rögtön fájni kezdett. El kellett juttatnom a tojást Eragonhoz, de előtte még meg kell győznöm valahogy róla, hogy nem is tetszem neki. Emellett ott volt annak a rossz érzésnek a problematikája is, amit az erdőben éreztem, immár másodszor. Éreztem, hogy nem csak képzeltem, hanem valóban veszély fenyegetett. Erről meg fogom kérdezni Angelust, ha végre újra látom – határoztam el magamban.

Ahogy forgolódtam, hirtelen fantasztikus ötletem támadt. Hiszen bejutottam Eragonék házába, és a tojás most is valahol Rorannál van. Mi van, ha Kathrina segítsége nélkül is sikerül megszereznem azt a tojást? Mi van, ha ezt is meg tudom oldani egyedül, anélkül, hogy segítséget kérnék mástól? Hiszen már így is eléggé bekavartam a történetbe, és minél tovább vagyok itt, annál nagyobb lesz a káosz.

Kipattantam hát a meleg, de nem túl puha ágyból, és elindultam arra, amerre Roran szobáját sejtettem. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem, hiszen ha ezt most elrontom, és lefülelnek, mindennek vége. Hogyan is várhatnám el azok után azt, hogy bízzanak bennem, egy látszólagos tolvajban?

Próbáltam hangtalanul végigsuhanni a ház apró folyosóján, és nem venni tudomást az éjszaka félelmetes zajairól. A szívem hevesebben dobogott, mint eddig bármikor. Na jó, talán a Seth-tel töltött erdős találka kivételével. Végül elértem egy ajtóhoz, ami mögül hangos horkolást hallottam. Ez olyan zaj volt, amire nem számítottam. Soha nem gondoltam rá, hogy Eragonnak vagy akár Rorannak ilyen hétköznapi hibája lehet. Féltékenység, félelem, túlbuzgóság, mentési kényszer? Miért is ne? Bármelyik szóba jöhetett. De nehéz volt a két hőst – mert kétségtelen, hogy mindketten azzá fognak válni – elképzelni, ahogy például a körmüket rágják, vagy kényszeredetten gyűrögetik zubbonyuk szélét.

Nagy nehezen rászántam magam, hogy benyissak a szobába. Bent nagyon sötét volt, alig láttam valamit, ezért amilyen észrevétlenül csak tudtam, arra indultam, amerre az ágyat sejtettem. Még levegőt sem vettem, mikor odaértem, annyira féltem, hogy felébresztem az alvókat. De csak egy ember körvonalait tudtam kivenni a fekvőhelyen. - Eragon biztosan a földön alszik – gondoltam, és közelebb hajoltam az alakhoz. A fejünk már majdnem összekoccant, amikor észrevettem, mekkorát hibáztam. Az ágyban nem Roran feküdt, hanem Garrow. Gyorsan felegyenesedtem. Még épp időben, mert ha egy másodperccel is tovább maradok előző pozíciómban, tuti felébresztem az alvó férfit. Garrow hirtelen megfordult, és ha a fejem még mindig ott függött volna, elég nagy ütközés lehetett volna.

De ezt most szerencsére megúsztam, és dobogó szívemmel kioldalaztam a helyiségből. Halkan betettem az ajtót magam mögött, és nagyot fújtam a folyosón. Ez meleg helyzet volt!

Második próbálkozásra már jó szobát választottam. Roran szobájának ablakén besütött a holdfény, és nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy nem. Mert egyrészről jó volt, hogy láthattam mindkét fiút, de nagyobb volt a kockázat is, hogy észrevesznek. Tudom, hogy egyből a tojást kellett volna keresnem, de nem tudtam elsiklani az alvó Eragon látványa fölött.

Olyan békésen szundított, hogy szinte bár láttam magam előtt az édes álmokat, amik a szemei előtt peregnek. Csak remélni tudtam, hogy nem én vagyok a főszereplőjük. Annyira nyugodt volt, arcán szinte gyermeki báj tükröződött. Pont abban a korban volt, amikor félúton áll a gyerekkor és a felnőtt lét között. Most közelebb állt egy pajkos kisfiúhoz, de tudtam, hogy ez már nem sokáig marad így. Nem is olyan sokára Eragon lesz minden ember reménysége, és ez olyan terheket fog rá róni, ami alatt egy gyenge ember pillanatok alatt összeomlik. Harcokat kell végigküzdenie, szerelmi bánattal kell szembenéznie, amellett persze vár még rá Durza, és az út végén Galbatorix. Titkokkal, csalódásokkal, bánattal és gyásszal teli út vár rá, és szinte már bűntudatom volt, hogy ezzel az akcióval én is benne leszek abban, hogy erre az ösvényre lépjen.

Egyelőre gyermeki arca majd átalakul, nem csupán a szokványos emberi módon, ami egy férfira vár a felnőtté válás során, hanem ennél komolyabban. Nem lesz többé sem ember, de tünde sem. Félúton lesz két világ között, egyedül és magányosan. Kezén nem a kapa fog kérgeket törni, hanem a kard, és fontos döntéseket kell meghoznia, döntéseket, ami egész világát befolyásolja. Ölni is fog. És bár okkal teszi ezt, a jó érdekében, de javít-e ez bármin is? Jobbá teszi majd a lelkiismeretét a sötét éjszakában, amikor az áldozatok arca fogja kísérteni?

Nem akartam ezt tenni vele, de muszáj volt. Ennek így kellett lennie. Ez volt a sorsa, és ez ellen nem tehettem semmit. Ha nem teljesíti be, ha nem térítem vissza a helyes útra, elveszik ő is az egész világgal együtt.

Nagy nehezen elindultam az egyetlen polc felé, amit a szobában láttam, remélve, hogy miután átkutattam, meglelem a tojást.

De semmi sem úgy történt, ahogy vártam.

Amikor a felső polcot akartam átkutatni, éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Nagyon szorosan. Aztán egy kéz ért a vállamhoz, és éreztem, hogy az alak valamit a fülembe súg:

- Segíthetek?